Az első a legendás Operation: Mindcrime konceptalbum volt, mely megjelenése óta viszonyítási pontja a műfajnak, habár a zenekar azután igazán messzire evezett a igényes heavy metal eme csúcsteljesítményétől. Egy-két további sikerük és grunge zenei lejtmenetüket követően elsősorban mégiscsak ezen lemezükért, a magyarra csak a korakilencvenes évek lektűrirodalmának ízével fordítható Gondolatbűn Hadműveletért őrizte meg őket közönségük és a szakma a rock panteonjában. Jómagam vagy tíz évvel a megjelenés után ismerkedtem meg az anyaggal, és komoly hatást gyakorolt rám. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek újabb tíz évet kellet várnia ahhoz, hogy élőben is hallhassa a dalokat. A 2006-ban megjelent második rész már más (színesebb, finomabb) zenei világot hordoz. A zeneileg karakteresebb első résszel viszont összeköti, sőt: a kettőt rockoperává avatja a kerettörténet.

Van egy-két jellegzetesség, ami a hagyományos rock-koncerttől elválaszthatatlan. Ilyen például a „deszkákon állók" és a közönség állandó kommunikációja. A számok bekonferálása, a gitárszólók, a mosolyok és grimaszok. További jellegzetesség, hogy a zenekar által elővezetett számok meglepetésként érik a hallgatóságot. Intimebb helyszíneken a színpadhoz közel állók ugyan leleshetik a zenészek lábai elé ragasztott setlistet, de különösen a nagy múltú zenekarok esetében kisujjukban az egész repertoár, így akár az összes szám váratlan fordulat. A Queensrÿche koncertje a fentiek tekintetében is rendhagyó előadás volt. A 3 órás show a két dalcsokrot díszletekkel, a háttérben végig intenzív kivetítővel, színészekkel prezentálta. A számok között tehát nem volt helye a konferálásnak, a közönség énekeltetésének, és váratlan fordulatokról is csak elvétve beszélhetünk. Mindezek ellenére a zenekar mégis „interakcióban" állt a népes hallgatósággal. Távolabbról kezdve: önmagában a rajongók irányába tett gesztus volt, hogy 2006-ban elkészítették rockoperájuk második részét, ezzel jó okot adva, hogy az elsőt újra teljes egészében vezessék elő a koncerteken.



A két felvonásos show rendezői is érzékenyek maradtak a elvárásokra. A hatalmas ovációkkal kísért első felvonásban „köritést", színészeket alig láthattunk, viszont a húsz éves darabok pengeélesen szólaltak meg a zenészek keze alatt. Igazán döbbenetes azonban Geoff Tate énekes produkciója volt, aki magasabb hangfekvésekben is hibátlanul, vagy újabb színekkel gazdagítva vezette elő témáit. A történet és a szövegvilág a társadalomkritika jóléti társadalmakban népszerű témáit öleli fel, Geoff Tate ezeket aktuálpolitikai üzeneteket közvetítő transzparensekkel támogatta meg. Elgondolkodásra ad azonban alkalmat, hogy míg a szövegekben a kapitalista uralmi rend erőteljes (bár nem különösebben eredeti) bírálata fogalmazódik meg, a politikai megoldásokat a történet végül idézőjelbe teszi. Geoff Tate egy interjúban elmondta, az under-class fiatalokat terroristasejtbe szervező Mr. X. figuráját egy quebeci szeparatistáról mintázta, akit egy kanadai bárban ismert meg.

A rockoperás jelleget erősítendő, Pamela Moore énekesnő már jóval az Operation: Mindcrime csúcsmomentumának számító Suit Sister Mary előtt, a Spreading the disease alatt berobbant a színpadra. Énekesi teljesítménye nem volt kifogásolható, de élőben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy haloványabb orgánum a frontember Tate-nél. Mindezalatt megkezdődött a közönségtől való elszakadás, az énekesek részéről a jelzésértékű, „operás" színészi gesztusok elővezetése.

A csetlő-botló jelmezes mellékszereplők és a díszlettárgyak a második felvonás során kerültek elő. A magam részéről kissé szkeptikusan néztem a színházasdi elébe, de végül kellemesen csalódtam némely szellemes színpadkép láttán. A The Hostage alatt egy bírósági tárgyalást láthattunk, ahol a bíró, a kijelölt ügyvéd és a vehemens ügyész mellett megjelenik egy középkorú hölgyekből álló esküdtszék. Az viszont rejtély, miféle nagy ívű rendezői szándék tette szükségessé az öt hölgy egész világon való megturnéztatását, ugyanis az esküdtszék tagjait alakító szereplőket egy másik jelenetben sem látjuk viszont. (Sajnos a turné alapjáúl szolgáló showról csak nagyon nehezen férhetők hozzá felvételek, így a szóbanforgó jelenetek illusztráció nélkül maradnak.)

Az OP: MC II. egyes számain már hallatszott, hogy részben színpadra szánják. Meglepő módon azonban éppen a lemez eléjén található rockosabb tételeknél kísérte az előadást nagyobb színpadi felhajtás. A metál ikon Ronnie James Dioval énekelt duett alatt, lévén a vendégszereplő távol, pedig csak az zenekar játszott élőben, szimmetriát képezve a csak a kivetitőn megjelenő vokalistákkal. A lemez musicales csúcstételeiben már csak (a történet szerint egyébként tragikus halált haló) Geoff Tate és Pamele Moore volt látható a színpadon. Karjaikat széttárva adták elő duettjeiket, egyébként kifogástalanul, így emelve ki a darabot a díszletek közül a lélek eszköztelenebb birodalmába.

Első látásra azt gondolhatnánk, a második részben csupán azért domináltak a díszletek, hogy a lankadni látszó rajongói odaadást részben fenntartsák. (Az egyik kritikus szerint a közönség egy része az első felvonás után távozott, bár ez a kései kezdésnek – 22:00 órakor csaptak a húrok közé – is betudhatjuk). Úgy gondolom, a látszat csal. A Queensrÿche a torzított gitárok és kemény szinkópák szubkultúrájából érkező zenekarok korántsem példátlan drámáját éli, amikor zenei gyökereitől eltávolodva csak szerény mértékben képes új rétegeket megszólítani, (ez talán egyedül csak a Metallicának sikerült) ugyanakkor régi hallgatósága fenntartásokkal, de hűségesen figyelemmel kíséri pályáját. A Queensrÿche esetében a kettős előadás valójában a saját közönségével folytatott alázatos küzdelemnek tekinthető: eljátszzák a kívánságlistát, de csak, hogy még fokozottabban ajánlják figyelmükbe aktuális önmagukat. Heroikus küzdelem ez, az ellen, hogy munkásságukra rásüssék a rétegzene bélyegét.



A ráadásban az együttes legnagyobb kereskedelmi sikerének számító Empire albumról hallhattunk három dalt (Empire, Jet City Woomen, Silent Lucidity), ami minden szempontból üdítő volt. Egyrészt a nézőtérre visszatért az óriási üdvrivalgás, és Geoff Tate ismét „szóba állt" közönségével. A Petőfi Csarnokra egyszerre csak intim hangulat telepedett. E dalok maguk is a zenekar világibb oldalát villantották fel, ami igen szükségesnek tűnt OP:MC az öngyilkossággal, és a szereplők - teológialag nyitva hagyott, kissé negédes, így kevéssé felszabadító - transzcendenciájának jegyében zajló fináléja után. Ám a Pink Floydos lebegést idéző Silent Lucidity valóban remek dal.