Azt hiszem, nem szükséges ismertetnem Örkény István Tóték című drámáját az olvasóval. Magyarországon elkerülhetetlen mű, feltehetően a legtöbben ismerik vagy iskolából, vagy mert látták egy feldolgozását, mégis azt kell mondanom, ebben az előadásban a Tóték a legkevésbé lényeges. Természetesen az eredeti darab is fontos szerepet játszik, de inkább mint váz jelenik meg. Egy, a néző számára is kézzel fogható történet, ami segít az előadásban többször is elhelyezett etűdöknek kontextust adni. 

Beültem a Barabás Villa nagytermének nézőterére, lekapcsolódtak a villanyok, és hét fehér, rezzenéstelen, mimikát és arckifejezést nélkülöző arc tekintett vissza rám. Majd sorban mindenki előlépett, levette a maszkját, és elmondta, mi számára az erőszak. Eszköz, rémálom, szükséges rossz, nem megoldás, vagyis a józan ész kudarca, esetleg végső megoldás, mikor az érvek már nem hatnak.

A színészek valódi neveikkel, arcukat mutatva válaszolták meg a koncepció kérdését, felvezetve a nézők számára a témát, az erőszakot és annak legkoncentráltabb formáját, a háborút. Az ember által teremtett teret, ami erőszakra született.

A Tóték feldolgozását láthatjuk izgalmas megoldásokkal és motívumokkal. Szép és egyszerre szívszorító gesztus, ahogyan Postásaink – mert rendezői koncepció szerint kettő van – a Gyula halálhírét hozó, széttépett távirattal takargatják be a dobozolásban végletekig kimerült családot. A Postással kapcsolatban bolondossága a legfeltűnőbb. Azonban ha belegondolunk, miért pont ő a postás a faluban, hogy már csak ő maradt, hiszen minden férfit elvittek harcolni, hogy nemcsak a levelekkel, hanem emberek sorsaival is babrál, már nem olyan vidám, mint amilyennek elsőre tűnik. Emellett irányítja, formálja a környezetet. A díszlet folyamatosan mozog a karakterek, pontosabban a két Postást játszó színész által, hatalmat nyerve így a többi szereplő sorsa fölött. Megformálják a család és a háború terét is. A karakter talán egyetlen hátránya, hogy komikus mivolta néha elveszi figyelmünket a szereplő lényegéről és többletjelentéseiről, így veszít súlyából is.

Ami azonban számomra igazán érdekessé teszi az előadást, az a darabban elhelyezett etűdök, amik az erőszakról, a háborúról szólnak. Az arctalan emberek menetelései, felolvasott tábori levelei, a szenvedés, ami megjelenik a színpadon, teszi igazán érthetővé azt, amiről a Tóték egy rétege is szól. A háború által szült fájdalomról. Ezt legjobban a színpad közepén mozgó, szenvedő emberi massza vizualizálja, ami az épp leveleket felolvasó emberek lábait elkapva, be akarja rántani a még arccal, személyiséggel és történettel rendelkező katonákat a mélybe, a háború személyiségfosztó átláthatatlanságába.

Az arctalanok lehetnek a háború katonái, azok, akiket bábokként, lovakként, fogaskerékként kezelünk, de akár lehetnek maguk Tóték is. Ezért is izgalmas, hogy ugyanazokkal a színészekkel formálják meg őket. Mariska, Lajos és Ágika egyik jelenetről a másikra elvesztik identitásukat és történetüket, majd a következő pillanatban esténként dobozolnak a katonaságnak, ezekbe később kötszereket raknak, segítve a hadsereg munkáját, ezzel ők is a fogaskerék részei lesznek. A gépezetbe bekerülnek, a háborúból ők is kiveszik a részüket, ezt pedig az emberi fogaskerék mutatja meg a legjobban, amivel a dobozolást viszik színpadra. A négy, egymás karjaiba kapaszkodó ember, akik a föld felé dőlve mindig csak a többiek segítségével maradnak ritmusban, a többieknek köszönhetően nem esnek el, és folytatják feladatukat, a dobozolást. Rendszert teremtenek akár egy társadalomban, akár egy háborús helyzetben, mindenkinek megvan a maga szerepe. 

Az Őrnagy azért érzi ennyire otthon magát ebben a tevékenységben, mert a hadsereg embereként a rendszerek híve, ahogyan ki is mondja, szíve szerint minden nemzettel dobozokat gyártatna. Cipriani Professzor szerint nemcsak rendszerre, de közösségre is szükségünk van, ami azonban nem működik, ha nincs közös célunk. Ennek a közös célnak egy formája lehet a háború. A lényeg, mondja, hogy az erőszakra szükség van. 

Mind kapunk szerepet a háborúban, az egyetlen kérdés talán az, milyet. Ha katonaként életünket kockáztatjuk, ugyanúgy szerepet vállalunk, mintha háziasszonyként kötszeres dobozokat gyártanánk. Ha otthon maradunk, és tovább végezzük munkánkat, azzal az országot tartjuk fenn, és ugyan közvetlen nem, de közvetetten hozzájárulunk a rendszerhez. Mozgásban tarjuk a gépezetet. Mert mik az emberek a háborúban? Eszközök? Bábok? Talán fogaskerekek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Örkény István: Tóték
A Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadása
Szereplők:
Ágh Barbara
Létmányi Katinka
Rákosy Anikó
Szigeti Bálint
Székhelyi Dániel
Szilvai Balázs
Vincze Erika
Díszlet, jelmez: Hajdú Levente Zsigmond, Óvári Panka
Rendező: Létmányi Attila
Bemutató: 2021. július 18.
Brunszvik-Beethoven Közösségi Ház, Martonvásár
Fotók: Kelet-Nyugati Alkotóműhely