Nincs kétség afelől, hogy Pompor Zoltán munkája kiindulópontja, meghatározó alapműve lehet a későbbi kutatásnak és Lázár-irodalomnak. Azt azonban érdemes leszögezni: ez a tisztességesen megírt, ám tulajdonképpen csak a lázári erkölcsiség megragadásával újat kínáló alapmű sajnos nem nyit új dimenziót és nem jelöli ki egyértelműen az író helyét a magyar irodalomban, bár eredeti célját – „dolgozatom megírásával remélhetőleg sikerül elérnem, hogy Lázár Ervin művei kimozduljanak a gyerekirodalmi kánonba száműzött pozícióból” – eléri.

Ennek a kettősségnek az oka minden bizonnyal az, hogy Pompor szigorúan a szövegek felől közelíti meg az életművet, és csak nagyon lanyha kísérletet tesz arra, hogy kontextusba helyezze a Lázár Ervin-jelenséget, azaz feltárja a különbségeket a Lázár-féle mese és mondjuk a Csukás-féle mese között, holott épp egy efféle összehasonlítás világíthatná meg a legjobban azt, hogy ez a szövegvilág miben más, mint a klasszikus értelemben vett gyerekirodalomé. Fájó, hogy a Gion Nándor-Lázár Ervin párhuzam még említés szintjén sem kerül elő a műben, holott szembetűnő a két narratíva hasonlósága, valamint az, hogy a gyermeki látásmód mindkettőjüknél megjelenik az írói látásmódban – Giontól lásd pl. a Galamb című novellát és a Kárókatonák még nem jöttek vissza című kisregényt.

Természetesen felvethető az is, hogy a szerző a legbiztonságosabb utat járja, amikor szigorúan a Lázár-szövegekből kiindulva próbálja meg kanonizálni az írót, hiszen a mai napig nincs konszenzus speciális írók, mint Gion, Lázár vagy akár Janikovszky pontos helyéről az összirodalomban – így először tulajdonképpen ezt a munkát kellene elvégezni ahhoz, hogy Lázár Ervin életművét besorolhassuk. Anélkül, hogy kettős mércével vádolnánk a hazai kritikát, annyi minden bizonnyal megállapítható: a fent említett szerzőkkel kapcsolatban tapasztalható tehetetlenséggel – érdektelenséggel? – szemben azon íróknál – pl. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor, Szabó Magda , akikről köztudott, hogy egy időre elhallgattatva, félig-meddig kényszerből írtak gyerekeknek, kamaszoknak, határozottan sikerült szétválasztani a „gyerekírót” és az „írót”, és ezáltal a gyerekeknek szánt darabokat is integrálni az életműbe, így az irodalomba. Ez a tendencia mindennél világosabban mutatja meg a szakma meglehetősen vitatható értékítéletét.

A hétfejű szeretet – Hagyomány és újítás Lázár Ervin elbeszélő művészetében című kötet alapvetése végső soron pont erre a jelenségre reflektál. Ahogy Pompor írja: „ A gyermek- és felnőtt irodalom mesterséges szétválasztásának tendenciáját sokáig éppen a gyermekirodalom körül kialakult diskurzus erősítette, hiszen a gyermekkönyvekkel foglalkozó kritikusok inkább pedagógiai, mintsem irodalomelméleti vagy esztétikai aspektusból vizsgálták a gyermekek olvasmányait [...]. Nem szerencsés Lázár Ervin életművében sem különválasztani egymástól a gyermek- és a felnőtt irodalmi alkotásokat” – teszi hozzá a szerző, majd saját kísérletéről szólva azt írja: „Mindezidáig kevesen kísérleteztek azzal, hogy Lázár Ervin életművét a mesék és az elbeszélések felől egyszerre szemléljék”. Pompor ezt tagadhatatlanul megteszi, és a Lázár Ervin-i prózát mágikus realista, részben önreflektáló, a keresztényi szeretet alapjain álló írásművészetként határozza meg, amelynek fő vonulata az Illés Ézsaiás-féle (a pusztáról hozott) „magasabb erkölcsiség” ütközése a város etikájával, illetve a gyermeki határtalan képzelet és fantázia ütköztetése – majd kibékítése – a felnőtt világlátásával.

A szerző külön fejezetben elemzi, hogy a korai novellák útkeresése után az író hogyan találta meg saját, összetéveszthetetlen hangját, kitér a népmese és a lázári mese hasonlóságaira és különbségeire, majd érzékenyen mutatja be a lázári morált, amelynek legfőbb mozgatórugója a minden rossz felett győzedelmeskedő szeretetben való hit és az arra való törekvés (lásd. a Szegény Dzsoni és Árnika című történetet, amelynek főhősei a Hétfejű tündértől kapott szeretetmunícióval nem legyőzik, hanem megváltoztatják a gonosz boszorkányt).

Bár a Pompor Zoltán-féle értelmezés határozottan egységes, alkalmazható, és általa körülhatárolható Lázár sajátos, a magyar irodalomban teljesen különutas szövegvilága, néhány kérdés mégis felmerül Pompor frazeológiájával kapcsolatban – elsősorban a „mágikus realista” meghatározás tűnik problematikusnak – és leegyszerűsítettnek. Európában a kritikusok előszeretettel alkalmazzák a mágikus jelzőt bármire, ami túlmutat az eléggé immanensnek tűnő kortárs szövegirodalmon. Anélkül, hogy kísérletet tennénk a dél-amerikaitól határozottan megkülönböztethető európai transzcendens (jobb híján nevezzük ennek) irodalom meghatározására, kijelenthető, hogy kényszerből, kényelmességből sikerül így rokonítani Márquezt, Borgest, Jorge Amadót és mondjuk Lázár Ervint. Előbbiek kulturális-irodalmi alapélménye ugyanis a „transzkultúra” (a spanyol-latin-keresztény kultúra keveredése és irodalomtörténeti, történeti szempontból nem túl régi együttélése az őslakosok kultúrájával), amely alapvetően különbözik az európai írókétól, akik a több ezer éves európai, zsidó-keresztény kontextusba és hagyományba zárva legfeljebb saját mese- és mondavilágukhoz tudnak visszanyúlni és abból, illetve azon túllépve transzcendenst („mágikust”) alkotni. A két alapattitűd oly mértékben különbözik, hogy a hasonlóság ellenére két, gyökeresen másból táplálkozó, máshogy leírható jelenségről van szó.

A lázári életmű – és ezt végső soron a kötet szerzője is definiálja – talán épp az efféle besorolhatatlanság (gyerekíró vs. felnőttíró, mágikus realista vs. az európai, magyar kultúrából táplálkozó transzcendentális író) lóg a levegőben. Hogy végre a helyére kerüljön, illetve leírható legyen, ahhoz Pompor Zoltán munkája és az azzal szinte egy időben megjelent Lázár Ervin: Napló (Osiris, 2008), amelyet Pompor sajnos még nem használhatott fel forrásként, minden bizonnyal hozzájárul.
 


Pompor Zoltán: A hétfejű szeretet – Hagyomány és újítás Lázár Ervin elbeszélő művészetében. Kiss József Könyvkiadó, 2008. 231 oldal, 2880 Ft