A hagyományos Shakespeare- és Szentivánéji-előadásokhoz szokott néző számára elsőnek talán sokkoló lehet a színpadkép és az első pár percben már érzékelhetően nem szokványos  színházi nyelv. Az üres színpadon a háttérben megcsillanó alumíniumlétrák, alumíniumhengerek előtt a rózsaszín hullámpapírra emlékeztető falrészben egy kivágott kapu és kör az a keret, melyben a szereplők egymást kergetik, egymáshoz és egymásra feszülnek, konfliktust és békéltető gesztusokat váltogatnak.

A legyőzött amazonkirálynőt, Hippolytát (Kiss Diána Magdolna) veszi feleségül a győztes Theseus, Athén hercege (Sarádi Zsolt) egyfajta békekötésként, és ebbe a látszólagos idillbe robban be a négy fiatal problémája Egeusnak, Hermia atyjának vezetésével. Kezdettől fogva érzékelhető a fizikai színházi karaktermegjelenítés már Theseusnál és Hippolytánál is, de Egeus (Keller János) szolgaian görcsbe hajlott, merev tartása és mozgása teszi egyértelművé, hogy itt a testek és az általuk létrehozott képek is legalább annyira beszédesek lesznek majd, mint maguk a szereplők. Ehhez alkalmazkodik az előadás minden összetevője, Horváth Csaba ezen rendezői vízióját pedig végig remekül támogatja Perczel Enikő dramaturg szövegkezelése.

A négy fiatal szerelmes, akik mindig rossz kombinációban szerelmesek épp egymásba, nézőbarátian felismerhetőek, és fizikai megjelenésük-mozgásstílusuk még kifejezőbbé teszi színészi játékukat. A lányok hasonló, mégsem egyforma vörös ruhája és a fiúk öltözete látványos, de megkülönböztetésükben keveset segít. A testek viszont beszédesek: a kölcsönös szerelmet az elején még tartó fiatalok, Hermia (Ladányi Júlia) és Lysander (Krisztik Csaba) alacsonysága a Helénát (Ballér Bianka) elhagyó és Hermiához pártoló Demetrius (Andrássy Máté) hórihorgasságával látványos kontrasztot alkot, mely nemcsak a shakespeare-i szövegre utal okosan (Heléna a „festett pózna”/„painted maypole”), hanem a helyzetben és szövegben rejlő minden komikumot jelentésteli látvánnyal támogat. Krisztik Csaba és Ladányi Júlia „kicsisége” csodálatraméltó hajlékonysággal és szinte akrobatikus agilitással társul, amit szépen ellenpontoz a szerelméhez görcsösen és agresszíven ragaszkodó Hermia langalétáságából eredő lassabb mozgása és a helyzetet sokszor nem teljesen értő Demetrius darabossága.

Az előadás igazi főszereplői – és természetesen a nézők kedvencei – a mesteremberek, akik narancssárga melósnadrágjukban, a mindenre rugalmasan és kreatívan alkalmazható collstokjukkal mint élő legófigurák jelennek meg (jelmez: Benedek Mari). Robotszerű mozgásuk egyszerre mindnek egyéni, és mégis csapatszellemet sejtet. Természetesen Tetőfi (Egyed Attila) és Tompor Miki (Sághy Tamás) viszik a prímet itt is, de a többi melós-mesterember mint jó zenekar kontrázik a rendező és a primadonna-sztárszínész játékára mindvégig. Az ő halálos komolysággal eljátszott „Piramusz és Tiszbe” előadásuk (mely a „kellékekkel” és „jelmezekkel” is zseniálisan játszik, de ezt a poént nem szeretném lelőni) nemcsak az egész este egyik fénypontja, de meg is valósítja tragikum és komikum igazi shakespeare-i együttlélegzését.

Az erdőben már az alumínium ezüstfénye uralkodik, eltűnik a rózsaszín fal, és az alumíniumcsövek, -létrák, -hengerek és ezüst gömbök közt jelennek meg a tündérvilág képviselői. Hidegnek és túl modernnek tűnhet a látvány, de így is működik az erdőben uralkodó, kaotikus „másik világ” megidézése, főként a groteszk mozgású Borsóvirágnak (Kerkay Rita) és a hihetetlen testi csavarodásokra és akrobatikus kunsztokra képes Mustármagnak (Rovó Tamás) köszönhetően. Pukk (Molnár G. Nóra) mozgása karakteresen komikus, de sajnos kicsit eltűnik a shakespeare-i kívülállóság, androgün csibészség a figurából - amit személy szerint nagyon sajnáltam.

A színházi (bár nem feltétlenül shakespeare-i) hagyománynak megfelelően Theseus és Hippolyta szerepkettőzéssel válik a tündérkirályi párrá. Így a közönség számára egyértelmű, hogy Kiss Diána Magdolna az, aki egyszerre csábítja el Titániaként a szamárfejű Tompor Mikit egy éjszakára (egy igazán vicces, énekes, koloratúrával díszített jelenetben), és ő lesz az, aki már menyasszonyi ruhában, Hyppolitaként elsőként felismeri a hősszerelmes Piramuszban Tomport. A szexualitással egybekapcsolt szerelem így válhat egy, a színház misztériumával átitatott  élménnyé.

Természetesen még a legjobb előadásban is akadhat olyan, amit lehet kritizálni. Számomra a gépzene néha kevéssé működött jól, talán élőzenei kíséret még többet adhatott volna az előadáshoz, de az is lehet, hogy mindez csak a színház nem tökéletes akusztikája miatt érződött problémásnak, valamint az érdekesen egyedi vég szintén többféle nézői reakcióra ad lehetőséget. Mindenesetre aki tud, az menjen, nézze meg az előadást – izgalmas képekkel, gondolatokkal és élménnyel fog távozni.

William Shakespeare: Szentivánéji álom
Fordító: Nádasdy Ádám

Theseus, Oberon: Sarádi Zsolt
Hippolyta, Titánia: Kiss Diána Magdolna
Égeus: Keller János
Hermia: Ladányi Júlia
Lysander: Krisztik Csaba
Heléna: Ballér Bianka
Demetrius: Andrássy Máté
Tetőfi Péter, Beköszöntő: Egyed Attila
Tompor Miklós, Piramusz: Sághy Tamás
Sipák Ferenc, Tiszbe: Kricsár Kamill
Kórász Róbert, Holdfény: Kuna Károly
Vinkli, Oroszlán: Kozáry Ferenc
Lavór Tamás, Fal: Kelemen István
Pukk: Molnár G. Nóra
Tündér, Borsóvirág: Kerkay Rita
Mustármag: Rovó Tamás

Díszlettervezők: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Perczel Enikő
Ügyelő: Kalmár Johanna
Súgó: Soltész Rita
Rendezőasszisztens: Németh Mariann

Rendező: Horváth Csaba

Bemutató: 2022. május 7.
Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Fotó: Vörösmarty Színház