PRAE.HU: Az Ophélia a kádban első köteted után újabb verseskötettel jelentkeztél. 2014 után mikor érezted úgy, hogy elkezd kirajzolódni egy új, egységes anyag? Voltak esetleg kihagyások, szünetek az írás során?

Akkor szerencsém volt, már az első kötet megjelenésekor tudtam, hogyan, miből fog összeállni az új kötet anyaga, az Elígért lány egyes darabjai már 2012-2013 körül íródtak, csak nem publikáltam őket. Szünetek és kihagyások persze voltak, 2014-ben például alig írtam verset, de egy évvel az Ophélia után már vissza tudtam állni.

PRAE.HU: Az Elígért lány számomra töredékesebbnek hat, mintha mozaikokból épülne fel, amiket az olvasónak kell összeillesztenie, hogy megtalálja a kapcsolódási pontokat. Volt ilyen szándékod az anyag összerendezése során? Úgy képzelem, hogy nem feltétlenül egy határozott vezérfonalat követtél, hanem fontos volt, hogy a mellékszálakból alakuljanak ki a nagyobb egységek. (Ahogy Pilinszky mondja: „a mellékzörejekre figyelek”.)

Nem volt teljesen tudatos, de jól látod, valóban a mellékszálakra koncentráltam, valami látszólag jelentéktelen mozzanatra, ami sejtet egy nagyobb egészet, összefüggést.

Egyébként eredetileg külön-külön, egy ciklusba kerültek volna a bibliai, a mitológiai és a népmesei motívumokat tartalmazó szövegek, de Kerber Balázs, a szerkesztő azt javasolta, szedjem szét és keverjem össze őket, mert így a ciklusokban „agyonnyomják” egymást a versek. Én örülök, hogy végül így tettünk.

PRAE.HU: Az Elígért lány nyitóverse, a Bevakolnálak, olvasóként egyszerre mozgatott meg bennem ellentétes érzéseket, akár gondoskodást, akár dühöt, esetleg féltékenységet. Értékelhetjük ezt a verset úgy, mint ráhangolódást, alapvetést a többi versre vonatkozóan? Ha azt mondanánk, a Bevakolnálak ars poetica, mennyiben lenne igazunk?

Nem ars poetica, volt, aki azt mondta, annyira nem tetszett neki a vers, hogy alig tudta rávenni magát, hogy tovább olvassa a kötetet, aztán meglepődött, mert látta, a többi szöveg teljesen más (általában nem hagyom el a központozást, ezt a verset kísérletezésnek szántam, csak Balázs javasolta, hogy tegyük bele, amolyan mottóversnek). Érdekes, nekem a féltékenység és a düh nem jutott eszembe a szöveg kapcsán, inkább az foglalkoztatott, hogyan írjak dalformában.

PRAE.HU: A versekben megjelenő mesei, bibliai elemek magánmitológiává emeléséről sokat beszéltél korábbi interjúidban. Mintha visszavágyódás lenne ezekben a versekben valami letűnt, már nem létező kor után, noha erőteljesen az a benyomásom, hogy sokszor rémálomszerűek a képek, versek. Egyszerre mutatod meg valaminek a szép és fájó, félelmetes oldalát. A Literának adott interjúdban említed: „Kronosz (az egyik leghosszabb vers a kötetben) eredetileg négy sornyi ún. „hangulatlíra” lett volna egy rossz álomból, de az a rossz álom annyira rossz volt, hogy tovább írtam (…)” Mit jelentett neked megfogalmazni ezeket a disszonanciákat, voltak-e kétségeid alkotóként, hogy mi az a határ, amikor ezek még érthetőek, organikusan megférnek egymás mellett?

Na ez az, érthetőségre nem törekszem soha… Vicceltem. Kaptam már olyan visszajelzést olvasótól, kritikustól, hogy ő ezt az egész képkatyvaszt nem érti, nem tudja, „miről szól”. Én nem is szeretném, hogy ez ilyen egyértelműen kiderüljön: leegyszerűsítve azt mondanám, érezni kell, nem érteni.

Ha nem érzi, ha nem tud belehelyezkedni az olvasó az atmoszférába, rezonálni az érzelmi hullámzásokra, akkor sincs semmi baj, én aztán nem haragszom. Az, hogy organikusan illeszkedjenek ezek a szövegrészek, asszociációk, nagyon is fontos: a motívumhálózattal próbálom egyben tartani, miközben a hangvétel váltakozó. Nyilván vannak olvasók, akikben ez nem áll össze. Ez egyéni ízlés kérdése elsősorban.

PRAE.HU: Az Elígért lány szövegeiből erősen kitűnik, hogy a természet, annak változása nagyon fontos kötetalkotó elem számodra. Hogyan sikerült rátalálnod az ehhez kapcsolódó versnyelvedre, esetleg merítettél egyéb olvasmányokból, vagy voltak konkrét utazások, kirándulások? Voltak meghatározó művek, amiket kiemelnél?

Igen, valóban fontos, gyerekként úgy neveltek, hogy szeressem a természetet, védjem a környezetet, rengeteget kirándultunk, kicsit úgy éltem meg az egyes évszakokhoz kapcsolódó teendőket, szokásokat, mintha afféle rítusok lennének, például a nyár végi szederszedést, de még a tavaszi nagytakarítást is.

Csakhogy szerintem nem vagyok ezzel egyedül – természeti képeket nagyon sok szerző használt és használ. Valószínűleg a sok képpel, jelzővel teletűzdelt, burjánzó versnyelvre gondolsz – szerintem csak azt próbáltam visszaadni, amit láttam. A néha kissé archaikus kifejezések is ezt célozzák meg. Egy élőbeszédhez közelebb álló versnyelv nem illett volna a témákhoz, az inspirációt jelentő romos házak, elvadult kertek képeihez, arról nem is beszélve, hogy az a beszédmód engem technikailag egyáltalán nem izgat, nem szeretek úgy írni. Ha pedig az olvasmányélményeket kérdezed, nem tudok konkrétumokat kiemelni, nyilván sok minden csengett vissza a fülembe a 20. század második felének magyar költészetéből (és világlíra-fordításokból), illetve sokat forgattam a cenzúrázatlan és elég véres Grimm-meséket.

PRAE.HU: A kötet uralkodó beszédmódja gazdagon burjánzó, viszont vannak olyan szöveghelyek, ahol egészen tárgyilagosan fogalmazol. (Például az És volt, aki imádott című vers – 4. rész). Mi volt a szándékot ezekkel a váltásokkal?

Szándékosság nem volt benne, az a vers korábbi, mondhatnám, egy átmenet – abban még inkább az első kötet beszédmódjához álltam közel. Volt ebben fokozatosság, egyre bátrabb lettem, nem akartam megfelelni, pedig tudtam, hogy ez elég megosztó lesz.

PRAE.HU: A kritikusok, recenzensek mindig kiemelik a köteted kapcsán a nőiséget, mint az egyik legfontosabb szervezőelemet a versben. Nem is lehet kibújni alóla, hiszen a cím is elég egyértelműen felkínálja ezt az olvasási módot. Hogyan viszonyulsz az efféle besorolásokhoz, érvényesnek tartod, hogy ezek a versek a mindenkori nő szemszögéből szólalnak meg?

Ha te úgy látod, hogy a mindenkori nő szemszögéből szólnak meg, akkor a te olvasatodban biztosan így van. Én egy kicsit erre a „mindenkori nőre” ráncolgatom a szemöldököm, mert számomra ez túl tág, túl obskúrus fogalom a 21. században. Én inkább mondanám azt, hogy a tradicionális női szerepek és az ahhoz kapcsolódó sztereotípiák a kötet szervezőelemei. Nem értem azt sem, ha azt mondják nekem, hogy „igazi nő”. Bár tény, hogy ilyet már jó ideje nem hallottam, szerencsére. Nem szeretem, ha meghatározzák, kinek hogyan kell viselkedni, pusztán azért, mert nő vagy férfi – szerintem ebből a szemszögből szólalnak meg a szövegek. 

PRAE.HU: Az Elígért lányról úgy nyilatkozol, hogy szerves folytatása az első kötetednek. Ezek szerint amin most dolgozol, az is rákapcsolódik erre a vonalra, vagy egy teljesen új szakaszt képeznek a költészetedben?

Vannak még versek, amiket nem vettünk fel a kötetbe, azokat azért szeretném valamikor könyvben is látni, Balázs segített ebben, ő mondta, ne, ezeket hagyjuk ki, ez valami más. A beszédmód hasonló, mitológiai motívumok is vannak, de ő azt érezte, nem illenek bele a kötetbe. Közben szeretnék valami újat is, csak még ugyanabban a „kötet utáni fagyban” szenvedek, mint az Ophélia után. Meg jó lenne élni is, mert az elmúlt években inkább csak írtam.

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó