A késő hatvanas években egyes jazz-zenészek elkezdték keverni a jazz formáit és improvizációs technikáit a rock fogós, erős témáival, a soul ritmusaival és az r&b-vel, s maguk is elektromos hangszerekre váltottak. De ugyanakkor számos rockzenész is kísérletezett azzal, hogy jazz elemekkel fűszerezze zenéjét. A hetvenes évek így a fúzió jegyében telt el, de természetesen maga a felfogás és stílus azóta is fennmaradt, és azóta is az egyik legizgalmasabb zenei irányzat. Ebbe persze nem csak a jazz-esebb irányzat tartozik bele, hanem egyes progresszív rock zenék is. A fúziós zenére jellemző, hogy túlnyomórészt instrumentális, mellőzi az énekhangot; bonyolult ritmusokkal dolgozik, tele van zsúfolva improvizációkkal, ami a számok hosszán is meglátszik. Emellett a zenészekre jellemző a magas fokú virtuozitás és improvizációs hajlam. Ha egyetlen zenészt kellene kiemelnem azok közül, akik a legnagyobb hatással voltak a fúziós zenére, akkor Miles Davis-t említeném, akinek 1969-es In a Silent Way című albuma zenészek generációját inspirálta és hajtotta a formákból való kitörés irányába. A hetvenes években egymás után alakultak a stílusteremtő fúziós csapatok, mint a Weather Report, a The Mahavishnu Orchestra vagy a Return to Forever.

A műfaj „tenyésztői” közül a legtöbb leggel (legkreatívabb, legmerészebb, legvirtuózabb, legmeghatározóbb, leghíresebb stb.) egyértelműen a Return to Forever, azaz Chick Corea (billentyűk), Al Di Meola (gitár), Stanley Clarke (basszusgitár) és Lenny White (dob) jazz-legendákból álló formáció rendelkezik. Az 1972-ben alakult banda az évek folyamán több tagcserén esett át, Chick Corea mellett csupán Stanley Clarke basszusgitáros maradt állandó alappillér. A végleges és legnagyobb sikerű felállás 1974-ben született meg, amikor az akkor 19 éves csodagyerek Al Di Meola társult az együtteshez.

Az induláskor főként latin elemekkel ízesített jazzt játszottak, de miután Di Meola rockos hangzásával berobbant a csapatba, és Stanley Clarke felfedezte magának az elektromos basszusgitárt (és mellesleg Jaco Pastorius mellett a hangszer legmarkánsabb úttörője lett), stílusuk és hangzásuk végképp a jazz-rock felé tolódott el. A zene változatlanul erős dallamokra, fogós témákra épült, de a tradicionális jazz vizeiről már végképp áteveztek egy sokkal monumentálisabb, keményebb, dinamikusabb hangzás irányába. A vezető hangszer a zongora maradt, de Corea páratlan teret adott zenésztársainak a kibontakozásra, így észveszejtő futamai mellett sokszor zavarbaejtő basszus- és gitártémákat hallhatunk Clarke és Di Meola részéről, White meg egész egyszerűen folyamatosan pusztítja a dobszerkót.

Ez a váltás és harmadik, egyben első jazz-rock jellegű lemezük az 1973-as Hymn of the Seventh Galaxy, menthetetlenül a zenei élet élvonalába lökte a négy kísérletezőt. A Grammy-díj mellett a nagyközönség tetszését is sikerült elnyerniük, hiszen több daluk felkerült az amerikai pop slágerlistáira, ami ehhez hasonló, úgymond komplex zenét játszó zenekar esetében azóta is egyedülálló.

A 2008-as év nagy szenzációja, hogy 25 év után újra egy színpadon láthattuk őket, méghozzá egy 50 helyszínes, Amerikát és Európát egyaránt behálózó koncertturné keretében, amin a klasszikus lemezekről idéztek meg feledhetetlen pillanatokat.



A koncert első élményei sajnos kicsit belerontottak a gyermeki izgalomba, mondhatnám, „kicsit részeg volt a télapó”. Már az első felharsanó gitárakkordoknál lehetett hallani, hogy valami nem stimmel, mert a zenei hangokat permanens zúgás és kattogás kísérte. Erre persze hangos fütty volt a közönség reakciója, ami persze érthető, de azért mégiscsak blaszfémia „Kossuthteres” hangulatot teremteni, amikor olyan csoda tisztel meg minket a jelenlétével, mint a Return to Forever. A problémát szerencsére hamar orvosolták, bár sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy a koncert során többször visszatért és úgy általában nem volt túl jónak mondható a hangzás. A basszusgitárt pl. az első pár számnál alig lehetett hallani, csak egy massza volt az egész, ami Stanley Clark szintén istenkáromlás.

Amitől viszont végképp jokeri vigyorba torzult az arcom: valami oknál fogva egész egyszerűen rossz az Aréna akusztikája. Lenny White pergőjének hangja minden egyes leütéskor visszaverődött a szemben lévő falról, ami így egész koncert alatt fél másodperces eltéréssel versengett Lennyvel. Erre csak az tudom mondani, hogy nonszensz,  abszurdisztánban élünk. Mint, ahogy az is, hogy 20 perccel kezdés után még mindig özönlik be a tömeg, mint egy B-filmre a plázamozikban, megzavarva ezzel a többiek áhítatát. Könyörgöm, ez egy egyedülálló alkalom volt, nem igaz, hogy nem lehet időben érkezni. Ennyit arról a sznob gondolatról, hogy ilyen eseményeken főfalunk elitje képviselteti magát. Vagy ha mégis ez az elit hozzáállása, akkor ne kérjünk számon semmit legközelebb a plázamoziban mellettünk ülő orktól, aki üvöltve telefonon „fejezi ki” nemtetszését a filmmel kapcsolatban. A mászkálás egyébként egész koncert alatt jellemző volt, ami sörsátoros hangulatot „varázsolt” a helyszínre, és sajna sokszor sörkorcsolyává degradált egy legendát. Ehhez képest már igazán eltörpülő hibuci, hogy nincs kivetítő. Pedig egy ekkora helyen már igencsak indokolt lenne, hiszen én középtájékon ültem, és így is már csak négy kicsi pontot láttam a színpadon. Nem beszélve arról, hogy itt aztán lett volna mit nézni.

De tegyük félre a kellemetlenségeket, koncentráljunk a zenére – mantráztam a koncert közben is magamnak.

A fiúk egyébként, úgy tűnt, hogy jól érzik magukat zúzás közben. A számok után mindig más jött előre is. Kedvenc beszólásom Lennytől, a dobostól származik, miszerint ez a boy-group-okkal ellentétben egy man-group, azaz férfi-csapat.

Minden apró kellemetlenség dacára a koncert maradandó élményt adott. Ez egy olyan zene, amit élőben látni is kell, sokszor csak azért, hogy elhiggye az ember, hogy van egy csapat, ami ennyire egyben van; tényleg ennyire tudják követni a sűrű, örvénylő váltásokat; hogy létezik ilyen kollektív virtuozitás, üresjárat nélküli katarzis. Mindent odaraknak, amit az ember legmerészebb álmaiban elképzelt; egyetlen pillanat sincs, amikor cserbenhagynának, amire azt mondanám, hogy itt lehetett volna kicsit többet, merészebbet. Ők mindig a legbátrabb, a legradikálisabb megoldásokat választják.

Katarzisokban nincs hiány, a legnagyobb slágereket (Romatic Warrior, No Mystery) is megkapjuk, mindegyiket egy kicsit átalakítva, újragondolva és jó sűrűn megpakolva szólókkal.

Aki nem hitte el, hogy Di Meola zseniális sokoldalú művész, az ez az este után biztos nem fog kételkedni. Mert Al kapott az alkalmon és megmutatta az összes oldalát, a flamencóból merítő, latin zenei világban gyökeredző akusztikus énjét, és metálgitáros istenségeket maga mögé utasító rockgitáros oldalát. Hihetetlen formában volt, egymás után robbant be fogósabbnál fogósabb rock riffekkel és lézergitár játékával, de sosem öncélúan unalmasan, magamutogatásból, mint teszik azt sokan, hanem, mindig tartalommal.

Ez persze mind a négyükre igaz volt, vagyis a virtuozitás mögött egyiküknél nem veszett el az életkedv, a játékosság az őszinteség, az ember. A szóló részek amúgy a koncert második felében voltak, tudniillik a koncert két részre volt bontva egy indokolatlanul hosszú, közel 30 perces szünettel, elnyújtva a koncertet majdhogynem 3 órásra. Az első részben láthattuk tulajdonképpen a Return to Forevert egyben, a második felvonásban pedig az azóta ikonokká felnövő szóló művészeké volt a színpad.

Chick Corea is megmutatta magát „okos zenéjével”: fantasztikus hangzást varázsolt a színpadra szólójában, furcsa akkordok, zongorahúr-ütögetés, lélegzetelállító futamok segítségével. Lenyűgöző, de inkább értelemvezényelt, mintsem tisztán örömzene. Stanley Clark szólója ennek pont ellentéte volt a maga ösztönös, zsigeri mivoltával. Talán az övé volt a leghosszabb, kb. 20 perces szóló. Ezalatt bemutatott mindent, amit csak a nagybőgőn lehet és nem lehet (basszusgitárját félretette: talán úgy gondolta, azon már megmutatta magát a számok közben). Játszott vonóval gyönyörű érzelmes témákat, majd jó adag humorral oldott fel mindent, amikor belecsapott egy-egy blues témába, vagy akár flamencóba. A végére már a kibírhatatlanságig fokozta a szólót. Eufemizmus lenne, ha azt mondanám, hogy nem a megszokott módon bánt a hangszerével, hiszen a végén már valóban az volt az ember érzése, hogy egy jó kétméteres gyereket látunk játék közben, aki flamenco ritmusra ütötte-verte a hangszer testét, teljesen belerántva a közönséget a révületébe… amit aztán hatalmas kirobbanó taps zárt le.

A koncert végén, a szólók után még egyszer láthattuk mindannyiukat a színpadon, egy nagy közös varázslás erejéig. Újból felcsendültek az észbontó futamok, válaszolgatások; jazzes, rockos, latinos elemek olvadtak össze olyan egységgé, amelyet csak az ilyen utánozhatatlan nagyságok tudnak megteremteni.

Egy szelet zenei történelmet csodálhattunk az Arénában.