T.Zs. Több képed címében szerepel az álom szó, és a képeidet egyszerre jellemzi mértani pontosság és álomszerűség. Miből fakad ez a hatás?

L.P. Ezek a grafikák tulajdonképpen az álmaimban szereplő történetek vázai, tehát egyfajta álom-architektúrák (vagy partitúrák, amennyiben elfogadjuk, hogy az álom audiovizuális élmény, a zene pedig egyfajta hangépítészeti tevékenység is) és az ébrenlét közben megmaradt sziluettek, árnyképek leképezései. Életünk ébrenlétek szakaszaiból áll, melyet minduntalan megszakít a „kis halál”, az alvás, ami a pihenésen és fizikai regenerálódáson kívül egyfajta újrarendezést is elvégez. Emberi lényekként folyamatosan a múlt emlékei és a jövő lehetőségei közt lebegünk a jelenben, időtudatunk van és felelősségérzetünk, személyiségünk és személyes történeteink, melyek egy kollektív térben szövődnek össze mások történeteivel. Ez nagy teher is, amelyet folyton fel kell dolgozni. Álom közben rekonstruálunk részleteket, itt történik a feloldás és a múlt dolgainak feldolgozása. Ezzel együtt bírnak egyfajta szimbolizmussal is, jeleket hagynak nekünk. Az álmok szimbolizmusával sok helyütt találkozunk a mítoszoktól kezdve a Biblián keresztül Krúdy Álmoskönyvéig, számos filozófus, művész, vagy a pszichiátria is foglalkozik az álmokkal.

De amikor én ezeket az alkotásokat létrehozom, akkor szerepet kapnak a valóság elemei is, mindaz, ami bennünket körülvesz, akár az emberek, akár a tárgyak szintjén. És akkor megpróbálom lecsupaszítani a dolgokat, hogy csak utalás szintjén emlegetem a konkrétat és hagyok terepet a szemlélőnek, hogy belevetítse a saját lehetőségeit. Messziről kerülöm azokat a megoldásokat, melyek bármiféle elvárásnak elébevágnak, mert ott, akkor születik a giccs, amit egy művésznek el kell utasítania, kategorikusan. Mert zsákutca.

Gondolod, hogy a művészet segítségével „megfogható”, megérthető mások számára is mindaz, ami számodra is a tudattalanból bukkan elő?

Nem a tudattalanból bukkannak fel ezek a dolgok, hanem a saját test-lélek-szellem tengelyem történéseiből. Az álom ugyan tényleg egy „tudattalan” állapot, bár ha emlékszem rá, akkor annyira mégsem az. De létezik egy kollektív tudattalan is, ahol a szimbólumok dolgoznak, és amihez mindannyiunknak van, lehet kulcsa. A művészet olyat hoz létre, ami előtte nem létezett, különben nem művészet, és úgy hozza létre, hogy sosem konkrét.

Van egy ilyen rajz, ami pont a művészetet szemlélteti. Úgy néz ki, hogy emberek állnak a földön és egy sárkány repül el felettük. Minden szemlélő csak egy rövid ideig és egy adott szemszögből látja a történést, tehát van, aki egy farkat lát, van, aki a sárkány hasát, van, aki a fejét. Vagy másképpen: a valóság csak perspektíváiban adott. Ami nagyon fontos, hogy az emberi lét alapismérve a magány. Bármi, ami felismerés, megvilágosodás vagy egyszerűen csak puszta megértés, az a magány pillanataiban következik be. A művészet magányos tevékenység, talán a magány esszenciája.

De a szemlélő magatartás is az, tehát nem lehet kollektíven szemlélni egy képet, mindenki önmagába zártan végzi azt. Aztán lehet erről könyveket írni, meg szemináriumokat tartani, de azok is mind egy változatai csak annak, ami lehetséges. Egy alkotás pedig lehet annyira jó is, hogy tökéletes a hatás, nincs kérdés, ezt keresi valahol minden művész. Ez pedig már az ideák terepe. Azt hiszem, ha a munka iránt megvan bennem a szeretet és abban, aki szemléli, szintén, akkor létrehoztunk egy tökéletes kört.

Számodra mennyiben tudatos az alkotás mint folyamat?

Az egész életnek csak akkor van értelme, ha tudatos. Tehát folyamatos tanulás, alázat, szeretet és felelősség, a végletek megtekintése és bejárása, mindez empátiával és intuícióval. Az alkotás szót szeretem, mert az az élet különböző szakaszain és terepein dolgozó ember tetteinek minőségi jelzője. Lehet dolgozni, gürcölni, hajtani, verejtékkel létrehozni – és lehet alkotni is. Ha valakiben megvan a szeretet az iránt, amit csinál, akkor ő alkot. Ha pedig alkot, akkor egy idea közeli dolog kerül ki a kezei közül. Elég nagy probléma manapság, hogy a pénz az érték és annak mérője is egyben. Kommersz és konvencionális világban élünk, elfogadjuk a kényelmet és a hamis individualitást Az emberek valahogy elvesztették az alkotásba vetett bizalmukat és hitüket, ezzel magukat nem becsülik, és akkor nem tudnak becsülni másokat sem. Persze ezt most így látom, de szerintem ez változni fog, most egy ilyen korszakban élünk. Számomra, azt hiszem, a művészi alkotások létrehozása a terep, ahol kiteljesedem. Ébernek kell lennünk, én igyekszem az lenni.

Olyan címeket adsz a képeidnek, hogy Placebo, Elfojtás, Deja vu, Pirula. Óhatatlanul felmerül a kérdés, szerinted van-e öngyógyító funkciója az alkotásnak?

Sok kérdés foglalkoztat, többek között a szabadság problematikája. Szabadság alatt nem azt értem, hogy bármit megtehetünk felelősség nélkül, az szabadosság. Inkább azt, hogy hogyan tudom levetkőzni a kondicionált programjaimat. Próbálom felfejteni a saját szorongásaim, félelmeim, depresszióm, mániáim, kényszerességem okait. Mindazt, ami a mélyben feszül és elfojtjuk, mert az elfojtásra vagyunk kondicionálva. Ez szociális beidegződések, félelmek, babonák és a rosszul értelmezett alázat, illetve tisztelet műve. Ezek mindannyiunkat feszítenek, elég csak a szülő-gyerek, férfi-nő kapcsolatokra gondolni, vagy ahogy menekülünk magunk elől, csak nehogy egyedül legyünk, mert akkor előbújnak a démonok.

Ha magunkat megismerjük, ami pedig az empátia alapfeltétele, akkor kapcsolatba tudunk lépni másokkal is. De nem gondolom, hogy ilyen terápiás művész lennék, meg hogy gurut akarok játszani és én aztán nagyon értem... Egyszerűen alkotok, mert erre érzek késztetést. Ez kemény dolog, mert ha művész vagy, akkor nem csak magadnak számolsz el, hanem kiterítesz egy értelmezési mezőt. De ha tudatosak vagyunk, akkor minden nap egyre jobbak leszünk. Nagyon érdekel a világ, nem unatkozom és sok dologban látok kihívást, és az nagyon jó érzés, mikor úgy érzem, valami sikerült. Valószínűleg ez lehet a gyógymód.


 

A grafikákon kívül milyen egyéb területeken, milyen egyéb technikákkal alkotsz? Befolyásolja-e a technika a témát vagy a téma a technikát?

A fotográfia volt az első médium, amit használtam, festettem is egy ideig, de nem voltam elégedett vele. Szeretek objekteket, installációkat létrehozni, különféle konkrét dolgok egymáshoz kapcsolása és megváltoztatása során új jelentéseket alkotni. Készítek videókat, computer printeket és dolgozom szövegekkel, valamint hangokkal is. Ez mindig attól függ, hogy egy éppen adott problematikának melyik médium felel meg a legjobban. Sokáig dolgoztam fényekkel, fényobjekteket hoztam létre, valamint dj-knek csináltam háttérvetítést.

Most egy hanginstalláción dolgozom, ami egy versszerű szöveg feldolgozása. Az erről készült felvétel aztán egy bakelitre kerül, amit egy installáción belül kívánok használni. A dolog érdekessége, hogy a lemez egy úgynevezett dubplate lesz, ami a bakelitnek az a formája, amit dj-knek adnak promóciós anyagként. Párszor lejátszható, aztán egyre romlik a minősége. Én viszont pont ezt a minőségromlást szeretném kiemelni, ahogy a felvétel minden egyes lejátszásnál egyre rosszabb, a végén talán csak sercegés marad és csak találgatni lehet, hogy mi is volt eredetileg. Van ebben valami izgalmas, a hang anyagszerűsége és az idő kimutathatósága által. Nagy a lendület, rengeteg tervem van, most ezeknek a formába öntésével vagyok elfoglalva.


 

***

 

Lowas Péter alkotóművész 1979-ben született Pécsett. Berlinben él és dolgozik. Főbb médiumai: fotó, videó és installáció.

A Csillagszálló megvásárolható a Astoriánál, a Deák téren és a Ferenciek terén, az aluljáróban, továbbá a Bobek Kávézóban, a Bálint Közösségi Házban és az Írók Boltjában.