Beindult a bolt, két helyről is megkerestek. Egy SMS, még otthon ér, egy telefonhívás, már úton az oviba. Rövid és velős üzenetváltások után kiderül, interjúznom egyik helyre se kell. Meg is könnyebbülök, el is bizonytalanodom, milyen munka az, ahova nem kell interjúzni.

Kontentmoderálás egy nagy közösségimédia-szolgáltatónál. Nem mondhatják meg, melyiknél, de a facebooknál. A közvetítő cégtől felhívnak telefonon, néhol talán erőszakos videók is lehetnek, could, maybe, sometimes, de vannak viccesek és érdekesek is. Beleegyezem-e, hogy adatvédelmileg és egyáltalán. Bele, küldjék, amijük van, jövő szerdán szerződünk.

Ezzel párhuzamosan egy gyorséttermi munka. Nem tudom, jogilag megmondhatom-e, melyik, de a McDonald's. Itt különösebben nem részletezik a munkaleírást, Crew Member. Konyha, idővel esetleg kassza. Minimálbér, heti harminc óra, eleve részmunkaidőt kerestem, regény, gyerek, élet. Kábé kijövünk belőle, meg megbeszéltük, hogy nem aggódunk a pénz miatt. Az ott kinn az én autóm-e. Hány percre lakom ungefähr. Akkor tudnék(-e) esti műszakot. „Jól hangzik, belém is”, cseszem el a névmásragozást nagy lelkesedésemben, szombaton kezdek.

Most már valakinek biztos hazudtam, viszont biztos lesz bejelentett, adózott jövedelmem. Kicsit utánaolvasok a moderálásnak, miről szól ez az egész. Egy cikk után úgy tűnik, ez a pokol. Három cikk után is. Az ötödiket már nem olvasom végig. Gyerekpornó, állatkínzós, lefejezős videókat kell nézni, amihez képest a zsidókurvázós gyűlöletbeszéd intellektualizmus, mert legalább nyelvi formája van. Egy esetre fél perc van, ennyiből kell eldönteni, a hetente frissülő huszonöt oldalas szabályzat melyik pontját (if any) sérti a tartalom, ha 90% alatti hatásfokkal tudom eldönteni vagy túl lassan, ott helyben kirúghatnak. Szintén minimálbér, főállásban, váltott műszakok. Megtudnám, milyen az ember. Azt is, én milyen ember vagyok, az alkalmazottak körében háborús veteránokéhoz fogható a PTSD-sek aránya. A digitális kor proletárjai, daráljuk az agyunkat, hogy a felhasználó safe space-e ne pattanjon szét. Tizenhat tonna, Working Class Hero, Driving the Last Spike, legfeljebb felmondok, ha nem megy.

Ugyanakkor, mit tagadjam, annyira nem érdekel, milyen az ember. Kétségem nincs afelől, hogy – egyebek mellett – minden képzeletet gyerekessé szégyenítően borzalmas. Az önismeret sem ér annyit, hogy nyolc óra pedofíliakontrollból jövet ne merjem lefürdetni a gyereket. Meg hogy bújócskázni se tudjak vele. A tízperces szüneteikben a felgyűlt szorongástól ész, öröm és gátlás nélkül szexelő alkalmazottakat majd megírja egy másik bölcsész. Nincs mit bizonyítanom senkinek. Megnézem, hol az iroda. Másfél óra csak oda. Ezzel eldőlt. Még ha a kenyérkeresés tárgyában jóllehet alaptalanul, de kétségtelenül rossz lelkiismeretem rá is vinne, hogy egy ilyen mentálhigiénés önmerénylettel benasztaszjafilippovnázzam az asszonyt, ötkor kelni, nyolckor feküdni nem fogok.

Akkor meki. Az ovis szülőket ciki lesz kiszolgálni. Bár azt mondják, mindegy, milyen munkád van, ha van, a németeknél jó vagy. Meg mit számít, ki mit gondol rólam (akkor még semmit). A gyereknek majd hazalopom a Happy Meal-játékokat, teríti a cuccot, nyárra a Szolcsányi-klán leuralja a Szöcske-csoportot. Részmunkaidő, kocsival ungefähr öt perc, ha bedurvul a korona, legfeljebb kirúgnak. Mi az, hogy bedurvul, tömegsírokat ásnak az erdőbe, a náci munkatábor emlékműve mellé? Szaturnáliák följebb, a friedrichshageni szovjet felszabadítós emlékmű tövében? Majd meglátjuk. Valami történelem, annak is kell lennie néha, kik vagyunk, hogy pont mi ússzuk meg, bátorodom fel, amikor arról olvasok, a gyerekekre annyira nem veszélyes. Papírok rendben, az aláírás után kikérek egy reggeli menüt, mintegy hitelbe. Ki leszek gyúrva a nagy mozgásban, ingyenszendók, a munkásosztály és a német fiatalság testközelből. Pikareszk, vagy amit akarok. Talán a moderátorkodás szakadéka, vagy a négy hónap otthonülés miatt, vagy mert nem tudom nem szeretni, amit csinálok, pár percre megszeretem magamat. Mint zörgő zsírpapír, kezemben a sorsom.