PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

Miután nemcsak zeneszerző, hanem orgonaművész és gyakorló egyházzenész vagyok, első helyen kell említenem a katolikus liturgiát mint közösségi zenei jelenséget. Több tucat motettát és hat misét írtam idáig, és ezek, bár nem tipikusan használati zenék, azt hiszem, kivétel nélkül alkalmazhatók a liturgiában. Érdekes viszont, nem jellemző rám, hogy „hozott anyagot”, alapdallamot dolgozzak fel, ezek esetemben inkább a kivételek. Egyházi kompozícióimban sokan felfedezik a gregorián szellemiségét, az ősi liturgikus zene lélegzését, mégis alig használok alapul eredeti gregoriánt, de ez ugyanígy igaz e közösségi zenei jelenség másik rétegére, a népénekre is.

A kérdés másik felére is válaszolva: azt gondolom, hogy a populáris műfajokkal meglehetősen szoros a zeném kapcsolata. Egész korán, 12-13 éves koromban megfogalmazódott bennem a szintéziskeresés igénye az úgynevezett populáris és komoly műfajok között, aztán ez később inkább arra módosult, hogy mindenféle műfajban próbálom megtalálni az inspirációt. Ha végigtekintek az elmúlt 25 évem zeneszerzői termésén, azt is mondhatnám, hogy úgy sorjáznak benne a különböző hatások, mintha csak erre a kérdésre számítottam volna a jövőben. Másodikos konzisként írt fuvolás trióm a Stravinsky-hatás mellett egyértelműen progresszív rock vonásokat mutatott, egy évvel későbbi zongoraszonátámban Bartók hatását írtam ki magamból, de az a darab sem volt mentes a jazzes, rockos elemektől. 17 évesen befejezett Trance and Dance hegedűdarabomban a lengyel minimalizmus élményei (főleg Górecki) találkoznak a techno brutalitásával. A következő években az érdeklődésem egyre inkább a népzenékre – így a magyarra is –, valamint különböző kultúrák zenéjére irányult. A későbbi darabokban is megmaradtak az ezekhez hasonló fúziók, bár a kamaszkori művek impulzivitását egy introvertáltabb stílus váltotta fel, amiben a minimalizmussal ismerkedtem. Az utóbbi években is inspiráltak a populáris műfajok. Madaradante című Dante-hommage orgonaművem első tételébe (mely Dante Poklához kapcsolódik) az elektronikus zene és a techno elemeit próbáltam beemelni, míg a tavalyi Pilinszky-dalaimban a sok gregoriános-zsoltározós dallamvezetés között egyszer csak megjelenik egy stilizált rap is.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Kétségtelen előnynek tartom, hogy egy gyönyörű és gazdag nyelvhez és kultúrához tartozom. Hálás vagyok azért, hogy a magyar zenei hagyományba születtem bele, és hogy zenémmel ezt a hagyományt gyarapíthatom. Viszont nem foglalkoztatott soha az az igény, hogy „magyar” zenét írjak, sőt a fentebb említett és a még említendő  hatások inkább azt mutatják, hogy igyekszem határok nélküli zenét írni. Néhány olyan művem van, amelyben explicit módon megjelenik a magyarság zenéje. Ilyen a Makám- és Monori András hatások alatt született Népdalok, amelyek eredetileg a Zeneakadémia első évfolyamán akkor még kötelező népdalfeldolgozásként írtam, valamint Mária-énekek című kantátám, ahol a szövegválasztás (latin nyelvű imák mellett Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött népi ima és Weöres Sándor Mária siralma című versét zenésítettem meg) mellett a hangszerelés is jellegzetesen idevalósi (klarinét és cimbalom). Talán ehhez a kérdéshez tartozik, hogy mindig húzódozom, ha magyar szövegre kell komponálni, elsősorban prozódiai okok miatt. Előnyben részesítem viszont a latint, melynek megzenésítésekor soha nem érzem azt, hogy a nyelv „beleszólna” a zenei anyagba.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Kár is lenne letagadnom, azok közé a zeneszerzők közé tartozom, akiket érdekel, hogy zenéjüket hallgatják-e. Mikor komponálok, sokszor szem előtt tartom, hogy a zenészek, akik majd előadják a darabot, szívesen játsszák. Igyekszem olyan zenét írni, amelyben egy hagyományos repertoárt játszó zenész is otthon érezheti magát, megélheti benne muzikalitását. A zeném az átlagos, de az újra fogékony koncertlátogatónak is szól, aki a klasszikus repertoárban szívesen találkozna olyan kortárs zenével, amit nem az extremitások jellemeznek, de nem is „tegnapelőtti”, tonális zene. Harmadrészt nagy öröm, ha olyanoktól kapok pozitív visszajelzéseket, akik nem jártasak a komolyzenében, viszont észreveszik a darabjaimban a populáris (vagy épp underground, alternatív zenei) utalásokat, és ez nyitja ki a fülüket a klasszikus zene irányába. És nem utolsó sorban: egyházi darabjaimban számolok a hívőkkel és a liturgia kívánalmaival. Szeretném, ha ezek a darabok képesek lennének elmélyíteni a hallgató spiritualitását.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja? 

Az első kérdésre adott válaszomban említettem, hogy konzis éveim után egyre inkább érdekelni kezdtek a távoli zenekultúrák, illetve azok a zenék is, melyekre ezek hatottak. Tehát hallgattam gamelánt és Lou Harrison gamelán ihletésű műveit, afrikai zenéket és Jean Louis Florentz afrikai inspirációjú orgonaműveit. Első ilyen nagy élményem az indiai klasszikus zenével való találkozás volt. Idővel ezek a hatások hallhatóak lettek a darabjaimban is, több olyan tételt is írtam például, amely valamiféle stilizált európai rága, tavaly pedig kifejezetten a japán gagaku-zenék hatása alatt írtam Adoramus… című furulya-orgona darabomat. A kérdésre válaszolva: önmagában nem garancia a minőségre az import muzsika, és az sem véletlen, hogy a világzene kifejezésnek mára már szinte pejoratív felhangja lett. Csak a magam nevében tudom mondani, hogy számomra viszont felbecsülhetetlen a jelentősége az Európán kívüli zenekultúráknak. Arra mindenképp törekszem, hogy ezek a hatások szervesen beleépüljenek, integrálódjanak a zenei nyelvezetembe és ne csupán csomagolásként funkcionáljanak.