Dániel Andrást ifjúkora óta érdekelte az írás, de ezt képzőművészeti tevékenysége eleinte háttérbe szorította. Elismert kortárs grafikussá vált, számos egyéni és csoportos kiállítása volt, de azért az írást sem felejtette el egészen: publikált és szerkesztett gyerekújságot is. Mostanában már egyedi, különleges humorú meséket ír, első önálló kötetét, a Matild és Margarétát 2012-ben jelentette meg a Pagony Kiadó. Kollár Árpáddal régóta ismerik egymást, nemrég közösen (és Csepregi János íróval) jelentettek meg Nyuca címmel egy fiktív bestiáriumot a Scolar Kiadónál.      

Dániel András a beszélgetést megelőző foglalkozáson is részt vett. Az író a biblioterápiáról az utóbbi időben sokat hallott, de mindezidáig nem volt lehetősége személyesen kipróbálni, miközben kiváló alkalomnak tartja, hogy kívülről is betekinthessen a művébe, láthassa, mit és hogyan értelmeznek az olvasói. A beszélgetésen elmondta, mennyire meglepődött, hogy a hallgatók milyen sokfelé indultak el az adott szöveggel kapcsolatban – olyan értelmezési lehetőségeket is felvetve, amiket ő íróként nem szándékozott beletenni. Persze Dániel András nem kívánta saját művét értelmezni, mondván: „Az embernek a saját szövegéhez nagyon más a viszonya, valószínűleg emiatt én nem is tudok annyira szabadon asszociálni.” Volt olyan hallgató, aki Kicsinéniben a saját nagymamáját látta meg, a Satír egyik nem várt értelmezése pedig a halál, az elmúlás és az ahhoz fűződő viszony volt. Jakobovits Kitti, a foglalkozás vezetője jelezte is, hogy több egzisztenciálfilozófiai probléma is terítékre került, ami persze következik az író szövegeiből is, amelyekre eleve jellemző a filozófiai problémák iránti érzékenység, a filozófiai fogalmak beemelése.

Például a semmi mint kategória, motívum, kép vagy jelző gyakran felbukkan nála: „Kicsibácsi felveszi semmitlátó szemüvegét és foteljából nézi a semmit”, „A Kuflik nem csinálnak semmit”. Ez utóbbi kapcsán Dániel András megjegyezte, hogy a Kufli-rajzfilmsorozat rendezőjének mindenképpen érdekes kihívást jelenthetett, mikor ezt a meserészt kellett rajzfilmre adaptálnia. A szövegeire egyébként is jellemző, hogy határokat feszegetnek, sokszor állítják kihívás elé nemcsak a rendezőt vagy a kiadót, de az olvasókat is.

Dániel András és Kollár Árpád beszélgetéséből az is kiderült, mi lehet a megoldás arra, ha az író, aki szeretne mindig valami újat létrehozni, az első könyve után ihlethez akar jutni: „Kellett nekem két figura, akit aztán beleraktam a Semmibe”. Az ihlet általában a semmiből jön, és a semmibe megy, hacsak nem rögzítjük. A Kicsibácsi és Kicsinéni kezdőmondatai tökéletes példák erre, hiszen egy utazás során a semmiből kerültek elő, ezeket a szerző rögtön le is írta, és később módosítás nélkül használta fel őket.

Vizuális érzékenységéből és grafikus múltjából következően adódik a feltevés, hogy Dániel András az alkotás során először lerajzolja a figuráit, utána formálja köréjük a történeteit, ám kiderült, hogy „először a szöveg van meg, a rajzok utána következnek”. Egyedül a Kufli-sorozat esetében volt fordítva, előbb volt a skiccből lett rajzfigura, utána nevezte el, és kezdte el írni a történeteit. A Kufli jó lehetőség volt arra, hogy az addigi történeteihez képest valami igazán mást alkosson. Dániel András meséire általában jellemző, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szülők számára is élvezhetők, ők is kötődni tudnak hozzájuk, sokadszorra is szórakoztatóak, ami azért is fontos, mert a gyerekek esténként sokszor ugyanazt a mesét követelik.

„Radikálisan szabad íróként ismerlek, nemcsak szövegalkotási, de világalkotási másságodat is tekintve” – jegyzi meg Kollár Árpád a Kuflikban található „hülye szavak” kapcsán. Kiderült, hogy Dániel András jövőbeli célja egy olyan Kufli-könyv, amiben csak ezeket a kitalált szavakat használja fel.

Az író azt is elmesélte, hogy eredetileg nem tervezett sorozatot írni, ehhez képest már közel a negyvenedik történetet írta meg a Kuflikból. A sorozatírásból adódóan néhány megkötésnek is meg kell felelnie: például meg lett határozva, hány karakteres lehet egy könyv, aminek mindig két mesét kell tartalmaznia, határidőre kell írni, illetve bizonyos értelemben mindig „ugyanazt” kell írnia. Számára azonban fontos, hogy ne írjon két egyforma könyvet, éppen ezért izgalmas kihívás, hogyan lehet a sorozaton belüli mindig valami újat kitalálni. Azt is megtudhattuk, hogy jelenleg egy hosszabb történeten is dolgozik.

A beszélgetés végén Dániel András és Kollár Árpád az író-olvasó találkozókhoz kapcsolódó tapasztalataikat osztották meg a közönséggel. Dániel például elmesélte, hogy mindig meglepődik azon, milyen sokan szeretik a könyveit és milyen örömmel hallgatják végig felolvasás közben. Szóba került az életkori sajátosság, illetve az absztrakthoz való viszony is: az írót meglepte, hogy már az ötéves gyerekek is képesek mélyebben értelmezni a szövegeit, az irodalomterápiás foglalkozáson tapasztaltakhoz hasonlóan. Ehhez kapcsolódott az utolsó kérdés: tisztában vagyunk-e a gyerekek teljes olvasási képességével? Azzal hogy óvjuk őket bizonyos történetektől, egyben nem becsüljük-e őket alul? Moderátor és beszélgetőtársa egyetértett abban, hogy nem teszünk jót azzal, ha túlságosan féltjük a gyerekeket, jobb, ha közel engedjük őket az irodalomhoz.