A juhászbojtár és a troll / Tótfalusi István: Meseország lakói / PRAE.HU

A szótárairól, ismeretterjesztő köteteiről és műfordításairól is ismert Tótfalusi István most a mesehősök leltárát készítette el. A Meseország lakóiban szereplő híres-neves alakokat minden mesekedvelő ismeri, de természetesen egy ilyen lista sosem lehet teljes – a mesefigurák kiválogatásának elve viszont Tótfalusinál így is eléggé önkényesnek tűnik. Ami ezekben a versekben a legizgalmasabb: minden vers beszélője maga a híres (vagy kevésbé híres) mesefigura, akik olyan titkokat árulnak el magukról, melyeket talán nem is gondoltunk volna róluk. Például, hogy a királyné nem örül annak, hogy ő mindig csak háttérszereplő, vagy hogy a kovács – ha éppen nem kardokat kovácsol – szívesen formál szélkakasokat, az óriás pedig szerelmes az apró tündérbe. Vagyis metafikciós, saját mesebeli szerepükre reflektáló szövegekkel éppúgy találkozunk, mint aranyos, „bulváros” információkkal, a mesefigurák egymással való kapcsolatainak néhol meglepő részleteivel. Adott lett volna akár egy olyan lehetőség, hogy egy olyan verseskötet készüljön, ahol a versek és szereplők hálózatszerűen kapcsolódnak össze, mindegyik alak több másikról árul el valamit stb. – de ehhez az kellett volna, hogy valamilyen világos és egységes koncepció szerint legyenek kiválogatva a szereplők.

Ilyesminek azonban kevés nyomát találjuk. A magyar népmesékből ismert figuráknak (A juhászbojtár), vagy konkrét mesékhez alig köthető, kevéssé „mesei” alakoknak (A kéményseprő, A kovács) például elég kevés közük lehet az angolszász mesék és fantasyk szörnyeihez (A troll). Míg a király, királylány, óriás, törpe rengeteg mese szereplői, addig például a Meseország lakóiban szereplő halász csak az aranyhallal való kalandjából ismert. Ötletes a borító, amin Meseország lakóinak névtáblái találhatóak – ám hogy kerülnek ezek az alakok egy házba vagy országba? A kötet hátoldalán olvasható szöveg szerint négy éves kortól ajánlják a verseket – ebben a korban a könyvben szereplő Mikulás például elméletileg még a hús-vér valóság, és nem a mesék távoli hőse, mint a griffmadár vagy a hétfejű sárkány. Ennyi erővel akár a húsvéti nyúl is szerepelhetne a kötetben. Úgy tűnik, Meseország valójában nem más, mint a hazai „mesefogyasztást” hűen tükröző magyarországi Meseország: vallási-népi és magyar népmesei eredetű alakok keverednek ma már archaikusnak tűnő foglalkozások képviselőivel, Grimm-mesék hőseivel és import angolszász fantázialényekkel, a múlt, a félmúlt a jelennel, a jövővel. Innen nézve az előbbi kifogások érvényüket is vesztik. Leszámítva azt, hogy Meseország – a könyv által ígértekkel ellentétben – valójában nem a fikció és a gyermeki fantázia világa, hanem a 21. századi magyar gyerekekhez eljutó, többé vagy kevésbé igényes, sokféle eredetű meséké, így pedig száz százalékosan a "valóság tükre". Ahogyan a névtáblák is (a borítón) árulkodnak egy társasház hasonló mozgalmasságáról: valakik már elköltöztek, helyükre új lakók jönnek, és persze vannak a ház épülése óta kitartóan ott lakók, akik közül néhányuknak a névtáblája lehet, hogy hamarosan szintén lekerül...
mese2

A leltározás szenvedélye jól tetten érhető Tótfalusinál, a szótárakra jellemző egységesített forma jellemzi a huszonnyolc „mesehős-cikket” is: valamennyi vers az „XY vagyok” vagy az „Én vagyok az XY” felütéssel indít, és a versformák sem mutatnak különösebb változatosságot. A leltár-logika érthető, de kicsit már unalmas úgy a tizenhetedik versecske után. A versek színvonala is meglehetősen ingadozó, vannak egészen jól sikerültek, de bizonyos darabok inkább erőltetettnek, vicceskedni akarónak tűnnek. Utóbbira lehet példa A vadász című vers ötletesnek szánt utolsó része is: „Én voltam nagy titkon Hófehérke híve, / Nekem köszönheti, hogy még / Helyén van a szíve!” (46) A versek többsége viszont tényleg jópofa (pl. Babszem Jankó, A kukta), egy-kettőnek pedig igazán különleges, „mesés” a hangulata (pl. A tündér, A sellő). A mesehősök formalizált megszólalása az egyhangúságon túl azért sem szerencsés, mert kevés teret hagy a figurák egyéniségének: természetesen mindenki mást mond magáról, de ugyanúgy mondják. Az „egységesség” éppen ott érvényesül a Meseország lakóiban, ahol nem kéne, ahol inkább a sokszínűségre volna szükség.

Két darab zavart csak különösebben a Meseország lakóiban: a már említett A Mikulás című versen túl leginkább Az öreg király. Az öreg király egyébként a kötet egyik legjobb verse, csak a vége lett túl horrorisztikus - legalábbis a kötet színes, aranyos világából feltűnően kilóg. Az öreg király elmondja nagy bánatát: lehet bármilyen délceg az első- és a másodszülött fia, labdába sem rúghatnak a harmadik, legkisebb királyfi mellett, ezért az alábbi szélsőséges megállapításra jut: „Elsőszülött, másodszülött nem rúg itt labdába, / Tán jobb, ha a fürdővízzel / Kiönti a bába.” (30) A kötet négy és nyolcéves célközönsége talán még nem érti, mit jelenthetnek ezek a sorok, de ha rákérdeznek, nehéz dolga lesz a szülőknek.

A Meseország lakóihoz Takács Mari készítette az illusztrációkat, ezekre pedig tényleg nem lehet semmi rosszat mondani, szinte tökéletesek. A versekhez tartozó duplaoldalas rajzok rendkívül találóak és humorosak, ráadásul nagyon egyediek és ötletesek is. Takács Mari kreativitását bizonyítja például (a borító mellett) a kötet egyik legsikerültebb illusztrációja, amit A bohóc című vershez készített. A versben a bohóc tótágast áll, és ezért fejtetőn látja a közönségét. A rajzon az olvasó is úgy látja, hogy „(…) a mennyezetről / lógnak le a székek” (52), de ha elforgatja a kötetet, akkor a helyére kerülnek a székek és a kézen álló bohóc is. Nagyon szépek az illusztrációk színei: élénkek és vidámak, szinte kisajátítják az ember figyelmét. A zöld, a piros és a kék különböző árnyalatai uralkodnak a kötetben: a rajzokban mindig egy-egy szín lesz hangsúlyos, amitől rendkívül letisztulttá válnak az illusztrációk.

A szövegeket és a rajzokat összehasonlítva a Meseország lakói című kötetnek kétségtelenül az illusztrációi a sikerültebbek. Ezek a figurák és színek teszik igazán széppé és letehetetlenné a könyvet: nagyon sokáig lehet lapozgatni és nézegetni a vidám rajzokat – akár a szövegek elolvasása nélkül is. Kicsit olyan érzése van az olvasónak, hogy az illusztráció és a szöveg viszonya megfordul, és mintha egy az angolszászoknál divatos picture bookot tartana a kezében, ahol a főszerep a rajzoké, a szöveg pedig csak kísérőként szolgál. Pedig összességében nem rosszak Tótfalusi versei, de korántsem rendelkeznek olyan markáns és egyedi stílussal, mint Takács Mari lenyűgöző rajzai.

Tótfalusi István – Takács Mari: Meseország lakói, General Press Kiadó, 2008, 61 oldal, 2500 Ft.

gyerek

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról