A lapos vizet bámulom. Mintha nem mozdulna. Becsukom a szemem, érzem, nem mozdul. Tudom, ez lehetetlen, hallom a hullámok zaját, és az óceán állandó mozgásban van. Mint valami őslény, anima, lomhán vetődik a partra.

Szombat délelőtt tizenegy, az étterem teraszán ülök árnyékban, sapkában, előttem kávé és pastel de nata, kinyitom a szemem. A sapka és a napszemüveg közötti keskeny sávban az óceán még mindig ugyanott. A víz jön-megy, habot hagy a szélben. Remeg a levegő, a túlparton, pont szemben, New York lehet. A sziklafalon öttagú gyíkcsalád, napoznak, a parton gyerekek kutyákkal a vízbe ki-be rohangálnak, egy szörfös hirtelen deszkára ugrik. Olvasok. A sziklafalon lógunk, alattunk a víz egyetlen hullámban érkezik, mint egy óriás boa, vagy kék öblítővel átitatott láva, és tudom, tornyosul, még várok a fürdőruhával, majd ebéd után átöltözöm. Térdig húzom a nadrágot, felcsap a víz, a homokban elúszó lábnyomok. Megérkezik Theó.

Az étteremben ablak mellé ülünk, bámuljuk a vizet. Osztriga, tarisznyarák, üveg bor, pohár pezsgő az osztrigához, pavlova. Tizenkilencévesen fürödtem először a tengerben, mondom Theónak. Nem mintha nem meséltem volna már neki korábban, de hogy most megint eszembe jutott, és hogy egy pillanatra, amikor először fürödtem a sós vízben, azt hittem, vérzik a szám, ezt is megint elmesélem. Aztán izgatottan beszélgetünk.

A parton fekszünk, Theó alszik, átvettem a fürdőruhát, bámulom a vizet. Szeptember közepén az óceán olyan lesz, mint a tenger. A hullámok lelapulnak, a vízhőmérséklet akár huszonegy fokig emelkedik. Tíz év Portugália után kimondottan melegnek találom. Lebegek. Az emberi test vízmennyisége negyvenöt és hetvenöt százalék között mozog. Az átlagos felnőtt férfié körülbelül hatvan százalék, az átlagos felnőtt nőé kábé ötvenöt, mivel a nőknél természetesen több a zsírszövet, mint a férfiaknál. Ahogy az ember öregszik, egyre alacsonyabb a testének víztartalma, részben ez eredményezi a bőr öregedését, olvastam az interneten. Hogyhogy a nőknél természetesen? Úgy érzem, nem öregszem, mármint nem ráncosodom. Tíz éve nem ráncosodom. Ez lehetetlen, talán majd jövőre. A levegő húsa kibélel. Két lovat kötnek be a parkolóba.

Kockapókerezünk. Theó nyerésre áll. Nem mondom neki, hogy megint cunamival álmodtam, pedig kizökkentené. Csak Mirtillel beszélem meg ezeket a dolgokat, mint például a földrengést is. 1755, egy dátum, és a város darabokra tört fosszília. Mirtill is szokott gondolni a cunamira, meg Theó is, de ő nem beszél róla. A partmenti városokban táblák jelzik a menekülő útvonalat szökőár esetén. Szökőár, szeretem kimondani, mármint magyarul, szépnek találom, és megnyugtat. Talán, mert hegyen lakunk, odáig csak nem ér el a szökőár. És tudom, tornyosul, míg a folyékonyból szilárd nem lesz, betonszürke szőnyeg, súrolja a ház falát, vonul. Be kell hogy iratkozzak a szörfiskolába. Theó nem úszik, de ha fogom a kezét, a hullámmal bemozdul. Aztán izgatottan beszélgetünk.

Elment a nap, pulóvert veszek, szedelőzködünk. Homokszemcsék a hajamban, a lábujjaim között, póló alatt, cipőben, a nadrág zsebében, tapad a sóval. Mikor hazaérünk, nem zuhanyzok le. Jóleső fáradtsággal fekszünk az ágyban. Tapad a lepedő, a párna. Akkor holnap megint belevágunk, nem igaz, kérdezem izgatottan Theót.  

Aztán jön egy hullám, térdnél gáncsot vet, csuromvizesen nevetünk, és bámuljuk, ahogy a felhők vonulnak.