A két előadó, Mayer Zita és Mózes Zoltán meztelenül érkezik a színpadra, és azonnal célba is veszik az annak hátsó részén található hangszerkupacot, hogy kezdeti zajt keltsenek. Mindeközben végig háttal állnak a közönségnek, meztelenségük pedig csupán átmeneti, ugyanakkor nem teljesen váratlan: az Artus Stúdió hátsó színpada felé tartva a néző már útközben szembesülhetett a két pedáns négyszögalakzatban egymás mellé helyezett személyes tárgyaikkal, köztük ruhákkal. Már ezek elrendezése is mintha egymást tükrözte volna, ugyanakkor ez a helyhez kötött, megteremtett egyensúly szinte semmi ahhoz képest, ami a későbbiekben történik. Az Artus és a Kompánia társulat koprodukciójában készült előadás ugyanis a leginkább az egyensúlyról szól. Márpedig az, hogy ez a téma színházi feldolgozás alá kerül, már önmagában rávilágít arra, hogy egyensúly alatt nem (csak) valamiféle statikus állandót kell értenünk, sokkal inkább egy olyan képlékeny dinamikát, ami különböző mozgások között is képes fenntartani a harmóniát. Ezzel a dinamikával játszik el a két szereplő, különös hangsúlyt helyezve a játék folyamatára.

A közönségnek háttal lezajló meztelen zenei performanszot egy gyors felöltözés, majd a közönséggel való szembefordulás és üdvözlés követi, mintegy az előző gesztusok inverzeként. Az üdvözlés keretében a néző egyúttal egy pár gyakorlati szempontot is kap az előadás megfelelő módon történő végignézéséhez, amelyek elsőre afféle minimalista abszurdnak hatnak: fontos, hogy ne felejtsünk el lélegezni, ülés közben figyeljünk a saját egyensúlyunkra is, emeljük az arcunk elé a tenyerünket, és váltogassuk a fókuszt a tenyér és az előadók között. Ennek a spontaneitás látszatát keltő gesztusnak a közönség megszólítása mellett az is a célja, hogy a két színpadi figura között megteremtsen egy, a későbbiekben szinte újra és újra a pillanatnyi helyzethez idomuló dinamikát. Az egymásra végig a kereszt/beceneveiken hivatkozó „Zitának és Mózinak” ugyanis pont úgy át kell lényegülniük az egyensúllyal való játékhoz, ahogyan a nézőket játékba invitálják a már említett szempontokkal. Ennek keretében eleinte az esetlenség látszatát keltve vágnak bele egymás szavába, mintha csak valami verbális alapú bohóctréfa kezdeti szakaszában lennének.

Ez az egyszerre abszurd és mégis a gyakorlatiasság felé kacsintgató felvezetés azonban valójában egy bohóctréfának álcázott bűvésztrükk. A közönség felé felvetett szempontok a maguk profán természetességében az előadás alatt magukat az előadókat is végig szolgálják. A légzés és az egyensúlykeresés nekik is folyamatos feladatuk, miközben újra és újra egymással kerülnek interakcióba. Amennyiben a néző kellően komolyan veszi az elsőre banálisnak tűnő tanácsokat, egy olyan állapotba engedi bevezetni magát, amelyben az előadás ezt követő, mozgás alapú részének a látványa az abszurdnál sokkal mélyebben képes hatni. Mert kétségtelenül szórakoztató, amikor párosunk ugrálva, a levegőt kaszáló kézmozdulatokkal imitálja a folyami rákok násztáncát. Ugyanakkor ezen túllendülve nagyságrendekkel izgalmasabb elveszni abban a látványban, amelyben ezek az egyre hevesebben kaszáló mozdulatok valóban találkoznak egymással. Olyan transzközeli állapot ez, amelyben a néző is csak a maradék racionalitása okán tudja, hogy amit lát, az csak négy végtag találkozása, mert a mozgás hevessége és monotonitása egy ennél sokkal sűrűbbnek tűnő látványt eredményez, így engedve láttatni a külön-külön részlegesben valami sokkal nagyobb egészet.

Az előadás mintha pontosan arra játszana, hogy ilyen pillanatokat építsen fel a néző szeme láttára újra és újra, akár a szavakban, akár a mozdulatokban felvállalva az erre való készülődés nehézségeit és esetlenségeit. Például annak a kockázatát, hogy amikor az előadók részben egymással egyensúlyozva egy asztalt is a levegőbe emelnek a tetején egy üvegpohárral, utóbbi végül leesik és darabokra törik, hogy aztán a szilánkokat fel kelljen porszívózni. Ezek a készülődések tehát valódi téttel bírnak. Olyannyira, hogy ezeket látva még a közönségnek is ösztönösen kedve támad folyamatosan emelni a saját figyelme tétjét. Az előadás végéhez közeledve a két figura a térben körbejárva egyszerre kezd el mondani egy-egy párhuzamos monológot a biciklizésről. Egyiküknek sem céljuk túlkiabálni a másikat, mintha szándékosan törekednének azonos hangerőre. Ez a néző számára lehetőséget nyújt a kísérletre, hogy a figyelmét teljesen önkényes tempóban váltogassa a két, egyszerre elhangzó szöveg között.

Amit tehát látunk, leginkább olyan, mint egy kétszemélyes összcirkuszi előadás. A Tandem – Humán balanszológia újra és újra nekilát a feladatnak, hogy valami egészen bámulatosat mutasson. Ennek létrehozásában ugyanúgy segítik az esetlen, már-már bohócszerű állapotok, mint az illúziókeltés vagy az artistaszámoknál kötelező fizikum és egyensúlyérzék. Sőt ha a folyami rákok násztáncára gondolunk, még a különleges állatok sem maradnak ki ennek a cirkusznak a világából.

Tandem – Humán balanszológia
Az Artus és a Kompánia Színházi Társulat koprodukciója.
Rendezők/ előadók:
Mayer Zita és Mózes Zoltán
Tér, látványtervező és alkotó munkatársak: Lukács Máté és Lukács Mihály
Fénytervező: Kocsis Gábor
Zeneszerző és alkotó munkatárs: Lukács László
Konzulensek: Bakó Tamás és Goda Gábor
Támogatók: EMET, EMMI
Bemutató: 2022. március 12.
Artus Stúdió
Fotó: Nyíri Julianna