A program Vass Norbert köszöntőjével kezdődött, aki röviden beszámolt róla, hogy hogyan próbálták meg a szerkesztőtársaival – ahogy ő fogalmazott – „meghackelni a rendszert”, és a 2020-as év nehézségei után újra közelebb kerülni a szerzőkhöz. Összesen tíz költővel dolgoztak együtt, akiket Győrben, Debrecenben, Szabadkán, illetve Szegeden kerestek fel, és invitáltak beszélgetésre egyesével, két-két szerkesztő részvételével. A közel egyórás, intenzív alkalmak során előre elküldött szövegekkel dolgoztak, így a szerkesztőknek is volt lehetőségük felkészülni a közös munkára, javaslatokat gyűjteni a versekhez.

A váratlan helyzetekkel, izgalmas tapasztalatokkal és kihívásokkal teli első évad záróestjén kilenc szerző mutatkozott be, akik hármas csoportokban olvastak fel, illetve válaszoltak a szerkesztők kérdéseire.

Az első körben Pinczési Botond beszélgetett a fiatal szerzőkkel. Kezdésként Tóth Annához fordult, és rögtön arra kérte, hogy olvasson fel nekünk két szöveget. A Fordítva című vers hallgatása során szinte megjelent a szemeink előtt az ábrázolt kép: puha könny, iszapos párna, halál és madárcsicsergés, az Illatfelhő pedig a szaglásunkkal dolgozott: anyu parfümjének az illata valóban az egész házat be tudja táncolni. Pinczési szerint, annak ellenére, hogy Tóth még nem debütált folyóiratban, olyan, mintha már kialakult volna a saját hangja, stílusa: a versek erős vizualitással bírnak, a képzetszerűség dominál bennük. A szerző ezzel kapcsolatban elmondta, hogy valóban ezt a technikát szeretné a későbbiekben is alkalmazni és továbbfejleszteni, de a kiindulási pont, az inspiráció mindig abból fakad, ami vele történik, és csak utána kezd el formálódni a szöveg.

A továbbiakban Pinczési Majláth Ákoshoz fordult, aki a versek mellett meséket is ír: számára a központi téma a gyermekkor, ami azonban nem a nosztalgia által jelenik meg – sokkal inkább a gyerekként való gondolkodás kerül előtérbe. Majláth először ironikus felhanggal megjegyezte, hogy erre van predesztinálva, hiszen a „munkatársainak” átlagéletkora nyolc év.

Komolyra fordítva a szót, hozzátette, hogy gyerekpszichológiával foglalkozik, ezért fontos számára, hogy megmutassa, milyen erősek tudnak lenni lelkileg a gyerekek; ugyanakkor emellett tele vannak humorral is.

A felolvasott versekben is ezt próbálta érzékeltetni az önismeret kérdéseivel átszűrve. Az Apránként beszélőjében például egy kövér kisfiú ül, „mint valami gyógyfürdőben”. Takargatja magát, eszik, zsugorodik körülötte a törölköző. „Fáj nekem ez a kövér kisfiú” – szólt a vallomás, majd mielőtt még a beszélő „kilélegezhette” volna őt magából, már jött is a második vers, melyben a fogtündéré volt a főszerep, akit jobb kikergetni a házból, „mint egy eltévedt / kövér galambot”. A blokk utolsó felolvasója Soós Brigitta volt, akitől először a Süllyedő című verset hallhattuk. Egy város jelent meg előttünk, aminek nincs alapja, ahol minden bezár este kilencre, ahol a legnagyobb kincs a gyerek, mert „élned sem érdemes, ha nincs kiért”. Ezután rögtön következett a Vérszívók: erjedt cseresznye szaga, parfümfelhő, szúnyogok. Pinczési szerint Soós szövegei rendkívül sokszínűek, a központi súlyt azonban általában a kiszolgáltatottság, a szegénység és az abúzus kapják. A szerző elmondta, hogy fontos számára az ezen témákról folytatott párbeszéd, hiszen mindenki él át kiszolgáltatottságot az élete során; ugyanakkor a segítségnyújtás és mások hangjának felerősítése mellett a saját tapasztalatainak feldolgozása is cél volt, ami valószínűleg a továbbiakban is hangsúlyos szerepet kap majd az írásaiban.

Az est második részében Veréb Árnika vette át Pinczésitől a mikrofont, és elsőként Szabó Gergelyt kérte arra, hogy olvassa fel hamarosan megjelenő kötetének záróversét, a Visszhangos lenyomatokat. Az elhangzó szövegben asszociációkon keresztül összefonódó, áradó gondolatokkal úszhattunk együtt: „kinézni az ablakon és a közös éghez tartozni”, „nem félni a zuhanástól”, aztán a következő részben „lefagyasztani a zsebre tett pillanatokat”, „távozni hang nélkül”, végül pedig „lenyelni az imát” és „nem hazudni magadnak sem”. Veréb szerint a szabadversek esetében mindenki a szabad szóra figyel, pedig ezeknek a műveknek is vannak szabályaik: Szabónál például a gondolatritmus kap kiemelt szerepet. A szerző ezzel kapcsolatban elmondta, hogy az elhangzott vers egy pályázatra készült, ahol a belső szabadság témája került a középpontba.

Számára, éppen ezért, pont ez a szabadság volt a fő szabály: azzal kísérletezett, hogy mennyi minden férhet bele egy-egy szóba, gondolatba, és hogyan épülhet ezekből egy összkép, egy szöveg.

Természetesen szó esett a készülő első kötetről is, ami Közös vizeink címen foglalja majd össze mindazt, ami – ahogy a szerző fogalmazott – eddig „fennakadt a szűrőjén”. A négy ciklusból álló kötet a Napkút Kiadó gondozásában jelenik majd meg Nádasdy Ádám ajánlójával. A továbbiakban hallhattuk még Szabótól a Holtág című verset – „most kapaszkodjon helyettünk valaki más” – majd a második blokk következő felolvasója vette át a mikrofont.

Nádasdi Éva verseiben a fő szervezőerő az erőteljesen mitikus hang megjelenése. Ebből rögtön kaphattunk is ízelítőt: az első felolvasott szövegben egy törzs tagjai menekülnek, és adják fel ismétlődő szokásaikat, a másodikban pedig láthattuk, hogyan készül egy akt – formázás, birtoklás, parancs, bocsánat. Veréb az ismerős és ismeretlen motívumokkal, az otthonosság és otthontalanság együttes szerepeltetésével kapcsolatban arra volt kíváncsi, hogy kik inspirálják a szerzőt. Nádasdi Ladik Katalin és Orbán Ottó költészetét említette, valamint Áfra János új kötetét is kiemelte a megszerkesztettségből feltörő mítosszal összefüggésben. Hallhattunk még egy József Attilának dedikált verset, melyben felmerült a kérdés, hogy hogyan tekinthetünk az ő alakjára – irodalmi figura, bűnös, kommunista vagy tolvaj? –, majd a blokk utolsó szereplője következett. Szabó Réka Dorottya elsőként elhangzott szövegében paradicsomleves készült – egy konkrét, bensőséges térbe kerültünk, ami azonban idővel egy tágabb, filozofikusabb kontextus felé is kinyílt. Veréb szerint ez a technika a szerző többi szövegében is megfigyelhető: intim helyzetektől és meghatározott beszélőktől jutunk el az esszenciális mondatokig. Szabó elmondta, hogy ez általában nem tudatos folyamat: mindig a szituációból születik meg a gondolat, a szűk keret tágul, szinte észrevétlenül. Ezek után hallhattuk még a mint a méhek című verset, melyben egy erőteljes környezetvédelmi nézőpont jelenik meg, illetve a lineárist is, amiben „a zentai tiszaparton estefelé / minden olyan egyenes”: az áramlat, a híd, a szavak, a vonások.

Az utolsó blokkban Vass Norbert kérdezte a szerzőket, kezdésként Papp Grétát, aki a Vándorló Írólabor első résztvevője volt. A napszám című versben a beszélő az édesanyjával dolgozik, almaillatú az arcuk, pirosra érik a kezük a vegyszerektől. „Nagyokat harapunk egymásból” – szólt a zárlat, majd az örökfény következett, amelyben Isten mellett az örökség is fontos szerepet kap.

Vass elmondta, hogy amikor először találkozott Papp szövegeivel, azt jegyezte le, hogy ezek morzsaversek: nemcsak azért, mert rövidek, hanem azért is, mert íz van bennük, például az örökség íze.

A szerző bevallotta, hogy bár mindig valamely nagyobb és komolyabb érzést vagy pillanatot igyekszik megragadni, a szövegek végül általában 4-6 sorosra sűrűsödnek. Rövidségük ellenére viszont olyan kérdések fogalmazódnak meg bennük, mint hogy mit jelent vallásos családban felnőni, vagy hogy hogyan kell kitölteni a misék csendjeit. A készülő, Lepecsételt szoba munkacímen futó kötetben is ezek a témák kerülnek majd a középpontba: az anya személye, illetve a családi szokások köré szerveződő versek mellett a vallás is hangsúlyos szerepet kap. Papp elmondta, hogy az utolsó ciklus még hátravan: ebben arra keresi majd a választ, hogy hogyan férhet össze hagyomány és újraértelmezés, illetve saját gondolatokkal és magyarázatokkal zárja le a kötet által bejárt ívet. A harmadikként elhangzó vers, a lépések az áldozatig vezetett, majd érkezett is a következő felolvasó.

„Álmodom engem, s erről velem beszélek” – hallhattuk a Szabadkáról érkező költő, Antalovics Péter magánbeszélgetés című versének zárósorában. Vass elsőként arra volt kíváncsi, hogy mi a kiindulópontja a szövegek erőteljes képszerűségének, színes, szinte karneváli világának. A szerző elmondta, hogy a versei mindig létélményekből születnek – jelen esetben például abból, hogy milyen érzés lehet a bőrünkön kívül lenni és felülről szemlélni magunkat –, a hangulatvilág, a szókincs és a forma csak ez után alakul ki. A következő felolvasott szövegben a beszélő egy folyóparton ülő alakot mutat nekünk: „arcáról idő csordogált”, „könnyei belefolynak ereimbe” – mondja. Vass megjegyezte, hogy Antalovics azon szerzők közé tartozott, akik minden javaslatra nagyon odafigyeltek, és ezzel a tudatossággal kapcsolatban arról kérdezte őt, hogy a létélmény megjelenése után mikor van kész egy szöveg. A szerző szerint ez a pont valójában az időn kívül létezik, ugyanakkor a rutinnak köszönhetően ma már képes elengedni a verseket: jelenleg már a harmadik kötetén dolgozik, ami a Forum Kiadónál jelenik majd meg.

Ebben a kompozícióban azt a hármasságot igyekszik majd átadni, amelyben ő az embert látja: a szellem a külvilág felé fordul, a test az intimitás terepe, a lélek pedig magában van, és hordoz fontos érzéseket.

Az est utolsó felolvasója Schneider Éva volt, aki Győrből érkezett. Az első versében Részecskeországról hallottunk: maghasadás, vakvarjúcska, aztán Aliz kitakarítja az atomreaktort. Vass szerint Schneider rendkívül széles körből merít: a természettudományoktól kezdve a fantasy műfaján keresztül a népdalokig minden helyet kaphat a szövegeiben. Ezzel kapcsolatban arra volt kíváncsi, hogy honnan jönnek ezek az inspirációk, és mik azok a benyomások és élmények, amikből versalapanyag lehet. A szerző elmondta, hogy foglalkozik családfakutatással, fontosak számára a női sorskérdések, de még a sorozatokból is képes ihletet meríteni. A következő vers, amit hallhattunk tőle, a család férfi tagjait sorolta fel nekünk, az ükapától indulva Schneider Mártonig, a nagyapáig, akit a háborúban láthattunk. Ez a téma az 1944 című szövegben is visszaköszönt: bombatalálat, lövészárok, harctér a Dnyeper mellett.

A felolvasóesten nagyon különböző és színes szövegekkel találkozhattunk, és bizonyossá vált számunka, hogy a Vándorló Írólabor elérte a célját: nemcsak izgalmas verseket hozott létre, hanem közösséget is teremtett, aminek most egy estére mi is részesei lehettünk. Vass Norbert zárásként elmondta, hogy a szerkesztőtársaival bíznak a folytatásban, illetve remélik, hogy új városok és szerzők is csatlakoznak majd a kezdeményezéshez.

Fotók: Lakos Gábor