A közönséget a Magvető igazgatója, Dávid Anna köszöntötte, aki megjegyezte, hogy utoljára 2019-ben volt élő költészetnapi rendezvény. Ennek fonalán tovább haladva a beszélgetést vezető Szegő János hozzátette, hogy az Élő költők társasága címjavaslatot tudja adni a tudósítónak, javaslatát ezúton elfogadtuk. A színpad közepén elhelyezkedő szerkesztő felváltva kérdezte a két oldalán helyet foglaló szerzőket az új köteteikről, ami saját bevallása szerint is olyan érzés volt, mintha a választások éjszakáján kellene moderálnia. Ez az elrendezés minden esetre megadta a beszélgetés kezdeti irányát: a szombathelyi kötődésű Fehér Renátóhoz és a kézdivásárhelyi kötődésű Fekete Vincéhez fordulva magától értetődő volt a kérdés, hogy mennyire érzik fontosnak a lokális tapasztalatokat saját költészetük esetében. Fehér szerint ez nála erősen körvonalazódik, korábbi köteteiben és most is a nyugati határsávhoz köthető életérzését próbálja kifejezni. Fekete Vince úgy fogalmazott, hogy az ember a nyelvében hozza magával ezt a tapasztalatot, saját példával élve az ő akcentusát Romániából erdélyiként, Magyarországról romániaiként határozzák meg. A Vargaváros című előző kötete markánsabban is ezt a környéket tematizálta, az új könyv, a Halálgyakorlatok esetében ugyanakkor fokozatosan távolodott el attól a vidéktől, és inkább magánjellegű líra felé fordult. Ezt követően Pataki Ferenc színművész olvasott fel - egyéb elfoglaltságai okán csak - a Halálgyakorlatok szövegeiből, a további felolvasásokat már maguk a szerzők prezentálták.

Szegő János szerint a két kötet között feltűnő különbség, hogy amíg Fehér kötetében vannak ciklusok, Feketéében nincsenek. Utóbbi szerint ennek egyszerűen ez volt az alakzata, bár eredetileg négy ciklust tervezett. Ebből végeredményben csak egy keretes kötetszerkezet maradt, amelyben az első vers a halálról szól, az utolsó pedig a születésről. Elmondta továbbá azt is, hogy azért íródott mindegyik vers címe zárójelben, mert ezek a versek egy tömbből valók. Fehér Renátó szerint a Torkolatcsönd esetében a ciklusokra osztottság azért érdekes, mert mindkét korábbi kötete kerülte ezt a megoldást. Ezúttal viszont - ahogyan arra Szegő később rávilágított - talán szüksége is volt arra, hogy külön szakaszokra bontsa a szövegegyüttest, már csak azért is, mert a marginális nyelvhasználat bemutatását tűzte ki legfőbb céljául. A korábbi két kötetben szereplő, A leggyakrabban tárcsázott szám című vers a Torkolatcsöndben is jelen van, ennek a célja pedig a nyelvnek szétírási-újraírási-visszabontási kísérlete, ezért is lett Fülkebontás az adott ciklus címe. A következő ciklus, a Logopédia címadó verse már szerepelt a Holtidény kötetben is, az eltelt idő alatt viszont Balogh Máté írt belőle színdarabot, a mostani verzió erre reflektál. Ennek kapcsán Fehér azt is megjegyezte, hogy szerinte soha nem az előző kötetei kulcsverseiből vezetett út a továbbiakhoz.

A Halálgyakorlatokról tovább beszélgetve Fekete Vince elmondta, hogy a kötetben több halálélmény íródik össze, és hogy írás közben a legfontosabb feladata talán az volt, ne azonosulni akarjon ezekkel a szereplőkkel, hanem lényegében újrateremtse őket. Erre reagálva Fehér Renátó elmondja, hogy miután előző este másodjára olvasta végig a Halálgyakorlatokat, kénytelen volt elővenni Roland Barthes Gyásznapló című könyvét is, amelynek mintha Fekete kötete valamiféle inverze lenne. Utóbbi tudniillik nem a gyászt írja meg, hanem a gyászra való felkészülés időszakát.

A költői mellett szóba került a szerkesztői szerepvállalás is: Fekete a Székelyföld, Fehér a Hévíz csapatát erősíti ebben a funkcióban. Felmerült a kérdés, hogy vajon mennyire blokkolja vagy ösztönözi őket, hogy egyszerre foglalkoznak mások szövegeivel és saját írásaikkal. Fehér a válaszában elmondta, hogy amikor elkezd olvasni, még nem tudja, hogy milyen pozícióban teszi, de az biztos, hogy az olvasástól inspirációkat kap. Fekete főleg annak örül, amikor fiataloktól és általa ismeretlen szerzőktől kap anyagokat, mert olyankor még egyáltalán nem tudja, mire számítson. Ezt követően a szerkesztő a könyvbelsőn található fotókra hívta fel a figyelmet. Fekete Vince esetében egy mediterrán település lépcsői látszódnak a háttérben, aki ezt a fotót a kötetkompozíció szempontjából tartotta fontosnak, mintegy a mennybe vezető lépcsőkre való utalásként. Hasonlóan kötetkompozíciós szerepe van Fehér Renátó fiatalkori fotójának, aki erre a képre afféle nulladik versként tekint a kötetben.

Záró kérdésként Szegő János az első versemlékeikről kérdezte a szerzőket. Fekete Vince egy kötelezően megtanulandó román versre (nem) emlékezett vissza, amellyel kapcsolatban már csak annyi a bizonyos, hogy egy lóról szólt. Fehér Renátó pedig felidézte a családi legendáriumban fennmaradt első saját szerzeményt, mely így szólt: "Gyí-gyí-gyí, ko-ko-gyí", és hozzátette, hogy a mostani kötet vállalása felől nézve talán ez volt élete eddigi legjobban sikerült szerzeménye. A beszélgetést három-három vers további felolvasása zárta.

Fotók: Oláh Gergely Máté