Fél kilenckor ébred, az ágy mellett bekapcsolja az olajradiátort, vár. December huszonötödike óta esik, zuhog, szemerkél, szítál, aztán megint zuhog. Mintha az óceán az égre ömlött volna. A telefon hat fokot mutat, délután kettőre felmegy tizenháromra, talán. A páratartalom kilencvenkét százalékos, a hálószobában látszik a lehelete. És még csak január tizedike van. Az első lisszaboni karácsonyra takarót kapott a férjétől. Nem nyakláncot, nem ruhát, és nem is könyvet, takarót. Egy ciklámenszínű gyapjútakarót. Nagyon meleg. A paplan alól a levegőbe lehel, már nem látszik a lehelete. Kardigánt vesz, a fürdőszobában bekapcsolja a ventilátort, megnyitja a csapot. Mikor a zuhanyfülke bepárásodott, vetkőzni kezd. A hálópulóvert, így mondja, a melegítőalsót, zoknit, és a kardigánt a ventilátor közelébe teszi, hogy melegen tartsa, tíz percig folyatja magára a forró vizet. December huszonötödike óta nem viselt szoknyát. Kék gumicsizma, sárga esőkabát, alatta érdektelen.  

Óvatosan megy, próbál telitalppal lépni, a mészkőkockákból kirakott járda csúszik, főleg, ha esik, meg ha nem. Mióta Lisszabonban él, egyébként sem siet, a föl-le hullámzó utcákon képtelenség sietni. A megállóban laza sorban várakoznak, kimaradhatott egy járat, vagy kettő. Az eső alábbhagy, a nap kisüt egy pillanatra. Megáll, melegszik. Aztán megint esni kezd. A huszonnyolcas villamos, egykocsis, még mindig nem jön. Nem vár tovább, egy darabon majd gyalog megy. A park bejáratánál egy öltönyös férfi az aktatáskájával próbálja visszaterelni az eltévedt vadkacsát. Az Estrela kertjében sok az állat, a tojók után kicsinyeik kacsáznak, kis és nagy kutyák rohangálnak, pávák sétálnak. A fák lombozata alatt akaratlanul is lelassul, nem érzi, hogy fázik. Levelekből, ágakból kötött mélyzöld takaró. November elsején, de legkésőbb másodikán menetrendszerűen kötni kezd. Kétszer kétméteres takarókat. A nappaliban ül, megy az olajradiátor, este héttől néha éjfélig ütemesen köt. Eksztázis. A munka előrehaladtával egyre kevésbé fázik. Szeret átmenni ezen a parkon. A kioszknál kávézik, cigarettázik, eláll az eső, egy percre. Aztán megint szakad. Mégiscsak sietni kellene, mert hiába az esőkabát és az esernyő, nagyon meg fog ázni. A Raton lemegy a metróba, végre melegben lesz. A lépcsőn bokáig áll a víz. A következő metró tíz perc múlva érkezik, mutatja a kijelző. Olvas. Nem rohan sehova, csak a Colomboba akar elmenni, látta, hogy újfajta hotspot érkezett, nagyon hatékony. Egy pillanat alatt befűti az egész nappalit, és miután lekapcsolják, a szigetelés nélküli falak között a meleg még marad, félóráig, a használati utasítás szerint. A szigetelés nélküli fal nem szerepel a leírásban, az nyilvánvaló. Nem jön a metró. A kijelzőn újabb tájékoztató, kisebb perturbação lépett fel. Nem tudja, mit csináljon, jó itt a melegben, de mégsem töltheti az egész napot a metróban. Az egész januárt, februárt, meg a március felét.

Nem megy a Colombóba. Egyébként is fárasztják a plázák. Még mindig esik. Végül is nem baj, szereti az esőt, majd lesétál a Baixa-Chiadóra, és eszik egy pastel de natát. A téren esernyőárusok köröznek, a strandpapucsos turistákat szólongatják. Csak a turisták képesek januárban strandpapucsban, rövidnadrágban járkálni. Angolok, biztosan, vagy németek. A Brasileiro teraszán ül, előtte pastel de nata meg kávé. Az eső mintha színes hálóba akadt volna, óriási szivárvány ível át a tér felett. Tizenhárom fok, süt a nap, kigombolja a kabátját.