Most, a cikk kezdetén nehéz helyzetben vagyok. Írnom kellene valami olyanról, ami abszolút szubjektív. Ez persze nem azért probléma, mert ne lehetne viszonylag objektíven, de legalábbis általánosságokban beszélni egy darabról. De ahogy a MÜPA Sátor ruhatáránál elvehető kis füzetecske is írja:

Az ima mindenkinek mást jelent, ezért a kulcsszó a nyitottság és az átszellemülés…"

2022. április 3-a van, az idő hideg, szeles, és a Recirquel társulat IMA című előadásának előterében imaszalagokat osztogatnak.

Nehéz tehát semlegesnek lenni, hiszen a kivitelezés egyszerre erősen személyes, és egyszerre általános mind látvány-, mind hangzásvilágában. Az előcsarnokban a rácsos installáció, ahova a szalagokat lehet kötni minimalista; a zene, ami szól, ugyan nevezhető meditációsnak, de van, ahol közel-keleti, ortodox, máshol pedig gregorián. Az alkalmazott szimbólumrendszer épp annyira ismerős hogy az ember felfedezni véljen, interpretálni kezdjen, de nem túl specifikus ahhoz, hogy korlátozzon. Az ima aktusának értelmezése nagyban függ az adott néző számára ismerős liturgiai világtól.

Aktus, mivel az egész előadás tulajdonképpen nem más, mint egy ima megnyúlva időben és kiterjedve térben. Mind magunkban, mind a tényleges térben befelé haladunk. Az előcsarnokban kikötöttük szalagjainkat, ezzel beavatódva, lehetővé téve az imát tovább haladhattunk a folyosón, az átmeneti téren keresztül végül megérkeztünk a sátorba, az ima világába. A színtér, mint imago mundi, tehát a világ képe értelmezhető, oldalán ezernyi fényponttal, a csillagokkal, középen a „poronddal”, a felszentelt térrel.

Aktus, de nem cselekedet, hiszen az ima – és talán ez az egyetlen, amiben megegyezhetünk – nem fizikai, és csupán a gondolat vagy a szó síkján létezhet. A médium, a cirque danse, ez a hagyományos cirkuszt, akrobatikát, kortárs táncot, valamint balettet és színházi elemeket ötvöző műfaj az, ami megszólaltatja a bensőt. A színház, a tánc, amelyek már maguk is vallásos, rituális eredetekhez nyúlnak, (akárcsak a világ keletkezését újrajátszó kozmogóniai mítoszok) áll szemben az ima szellemi síkjával. Látni az imát olyan, mint beszélni a rítust.

A megvalósítás a szimbólumok rugalmasságán túl is lekopaszított. Csupán egy táncosról, két kellékről és egy rekvizitről (cirkuszi kellékről) beszélhetünk. A „porondon” egy gyertya helyezkedik el, amely mint az Agni kultuszok tűzoltára, a gyertyameditációk kelléke vagy az ógörög családi tűzhely, a focus lángja nyújt szó szerinti fókuszpontot a táncosnak. A kendő, amely az arcát és a testét takarja mint védelmi kellék van jelen. Gátolja a tűz megszennyezését, határt biztosít az imára, az átszellemülésre kész pap és a még tisztátalan ember között. A rekvizit, a sátor közepén csüngő kötél is csak akkor ereszkedik le, amikor a fátyol már lekerül.

Egy pillanatban, amikor a csillagok fényiránya megfordul, és minden kis pont a táncos testén gyülekezik, megértjük, nincsen ÉN, csak a közös tűz, a MI, amely előtt, a másság látszatát keltve csupán ablakok az egók. A tér és a táncos, aki mint sámán lényegül át, nyújt koncentrációs és felbomlási pontot a nézőnek. Így válhat a tér bensőségessé, a profán szentté. A látványvilág, melynek pont akkora része a fénytechnika, mint a cirque danse mozgáskultúrája, feltölti szakralitással a légkört. A középről lógó kötél a világ tengelye, az axis mundi. Ez, az északi mitológia világfája, a babiloniak zikkuratja, és a jurták középső gerendája az, amelyen a sámánok felmásznak, így kísérelve meg az átszellemülést, a közelebb jutást a transzcendenshez. Ezen emelkedik fel a táncos, és ezen az úton kísérjük őt mi is.

A Recirquel társulat azt a nagy feladatot vitte véghez, amit mint iránymutató célt, vagy mint örökké jelen való rejtett értéket emleget a szakmai közbeszéd. A színház szakralitásának megteremtését. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a színháznak ne lett volna mindig is ilyen tulajdonsága, de a Recirquel mintha erővel visszapörgetné az idő kerekét, és felvillantja azt, amit egykoron elvettek a színháztól: a szentséget. Azt, ahol a színész nem civilből megy át színészbe, hanem beavatatlanból lesz beavatottá.

IMA

Recirquel társulat

Előadja: Charles-Éric Bouchard, Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor
Zene: Szirtes Edina Mókus
IMA-installáció: Vági Bence, Vladár Tamás
Előtérdesign: Iványi Árpád
Jelmez: Kasza Emese
Jelmezkivitelező: Muladi Klára
Hang: Terjék Gábor
Fény: Lenzsér Attila
Technikai vezető, reptetéstechnikai szakértő: Vladár Tamás
A rendező kreatív munkatársa: Várnagy Kristóf
A rendező munkatársa: Schlecht Aliz

Koreográfus, rendező: Vági Bence

Müpa Sátor, 2022. április 3.

Fotó: Hirling Bálint