Ki ne látott volna már macskát, aki az ablakpárkányról, zárt ablak mögül szemléli az utcán járókelőket? Mit gondolunk, mi jár ilyenkor a fejében? És van-e bármi elképzelésünk arról, mi történik a magányos énekesmadárban, amikor szociális kapcsolatok működtetésére fenntartott összes dalát elénekli a kalitkában? Hát a növényben, amikor szimfonikus zene hatására gyorsabban nő?

Kamaszkorom lányoknak szánt magazinjaiban gyakran bukkantam olyan cikkekre, amelyek már zsenge kortól az orgazmus kiharcolására buzdították olvasóikat, hiszen „az összes állat nőstényei közül az ember az egyetlen, akinek ebben része van”. (Romániai folyóiratokról van szó, lehet, hogy Magyarországon más retorika dívott akkoriban.) Megvallom, ezt a logikát sosem értettem: mert miért képzelné bárki, hogy ha véletlenül kiderülne, a vöröspanda (vöröspandáné), a nagy szőröstatu (-tatuné), vagy a pápaszemes kajmán(-né) is élvezi a szexet, akkor én már juszt se fogom akarni? Kérdem ezt úgy, hogy magát a kezdeményezést mindemellett fontosnak tartom, azt pedig, hogy a jó dolgokat bátorítás vagy konzerválás céljából identitásunk részévé tegyük, szintén okos manővernek gondolom (bár abba, hogy ki dönti el, mi a jó, most óvatosságból nem mennék bele). Mindez arról jutott eszembe, hogy egyre égetőbb kérdés, hogyan buzdíthatnánk az emberiséget olvasásra – az egyik megoldást pedig az irodalomra való hajlam emberi öndefiníciós alkotóelemként való elkönyvelése jelenthetné. Borgesnél ez az egyetlen olyan készség, amely minőségileg, nem mennyiségileg különbözteti meg az embert az állattól. Számomra kérdés, hogyan lehet egy ilyen identitást nem kirekesztő, hanem befogadó identitásként megfogalmazni és megélni.

A huszadik-huszonegyedik század egyik legreménykeltőbb hozadékának tartom azt a felfedezést, hogy szőrös, tollas és pikkelyes felebarátaink nem intellektuális lehetőségeik alapján érdemelnek vagy nem érdemelnek részünkről együttérzést (ahol az együttérzés az összetartozás tudatosítását is feltételezi), hanem mert (ld. Shakespeare), a szenvedésre képesek. Hogy a szenvedést valamiféle képességhez kötjük, az persze továbbra is aggodalomra adhat okot. Az emberi nemet (saját emberi nemünket, ahol a saját a különböző korokban más és más, többnyire igencsak kirekesztő értelmet nyert), természetesen, illetőleg az Úr akaratából felsőbbrendű fajnak tekintettük/tekintjük, a felvilágosodás óta pedig ennek alátámasztására leginkább az értelmi képességekkel összefüggő érveket szoktunk felhozni – ezek a letisztultsággal és objektív mérhetőséggel kecsegtető érvek azonban rányomták pecsétjüket a kifürkészhetetlen belső történések megítélésére is: vajon fájhat, félhet, szerethet-e megfelelőképp az ostoba, a félkegyelmű, a civilizálatlan?

Létezik egy viszonylag lassú, de állandó ingadozás aközött, hogy éppen a szenvedésre vagy az örömre való képességet látjuk-e a magunk számára meghatározóbbnak, és nem újkeletű tapasztalat, hogy mi örömünk mindig jobb, mint a Másiké. Még azt is komolyan hajlandóak voltunk és vagyunk elhinni, hogy játszani csak mi tudunk (jól).

Persze nem gondolom, hogy az ember kizárólag az élvezet kedvéért olvasna, azt viszont igen, hogy a könyvek szeretetéhez a legkiesebb út az irodalomélvezeten keresztül vezet. És ezt a szeretetet kellene az emberi egzisztencia részévé tenni, szerintem anélkül, hogy akár elvi síkon is megfosztanánk tőle másokat (a Másikat). (Anélkül is tehát, hogy összemosódni engednénk a hatalom szeretetével.)

Többségünk szeret kapcsolatba kerülni fiktív világokkal és párhuzamos valóságokkal, az ember ezt a hatást sok esetben olvasással éri el. Az állat, ha teheti, játszik. Hogy az állati játéknak milyen mértékben elve a fikcióhoz való tudatos viszonyulás, az persze nehezen felmérhető. Én azt mondanám, higgyünk az etológusoknak, akik szerint a kutyák előszeretettel találnak ki saját játékszabályokat. Más természetesen a könyvvel szembeni távolságtartás, a megfigyelői és nem implikálódó pozíció, és más az állati belevonódás, az interakció állandó kényszere játék közben. Úgy tűnik tehát, úgy arra a kérdésre, hogy mi az alternatív valósághoz való viszonyulásban a sajátunk, mint arra, hogy mi ebben az olvasás sajátja, egy lehetséges válasz a távolságtartás. Csakhogy kivel ne történt volna már meg, hogy olvasás közben felnevetett, vagy éppen ellenkezőleg, keze ökölbe szorult, szívverése felgyorsult? Hogy felháborodott? Félt, hogy a történet rosszul végződik? (Én a kötelező iskolai vallásoktatásnak hála elemista koromban, ha feszengve is, de azért a regény végéig szorgosan imádkoztam, hogy a sármos, jóvágású Osztap Bender találja meg a tizenkét szék egyikébe rejtett gyémántokat.) És másfelől ki ne találkozott volna már ablakpárkányon elmélkedni látszó macskával stb. (ld. fentebb)?

Önantropomorfizálásra erősen hajlamos kutyánkról a nemrégiben kiderült, szereti, ha felolvasnak neki. (A filmek furcsamód sosem érdekelték.) Édesapám fedezte fel, ő versekkel kísérletezett, mi aztán már inkább csak prózával. Igyekszünk élénken intonálni – kutyánk minden velünk töltött percben figyeli, hogyan társalgunk, és élénken reagál, bár nyilván fárasztóan sokszor ért félre: főként panaszkodni nem lehet mellette, azt mindig személyes bántalomnak veszi, így ez után mindig engesztelni és vigasztalni kell. Nos, a neki olvasott mesék cselekménye általában fordulatos, konfliktusokkal dúsan tarkított, aggodalomra azonban – ezúttal – semmi ok, az állat félálomban fekszik mellettünk, egyenletesen szuszog, de láthatóan fülel, mert valahányszor megpihennénk, fejét felemelve, mancsát kezünkre téve igényli a folytatást. Nyilván nem érti, miről szól a történet, azt azonban, hogy ha történet, mint olyan nem is, de történések vannak, nagy megelégedéssel érzékeli – és minden beavatkozás nélkül asszisztál hozzájuk. Számomra pedig nem pusztán azért élmény, ha ezt teszi, mert kutyámat én is szívesen antropomorfizálom, hanem azért is, mert ezáltal öntudatlanul is egy olyan világfelfogást támogat, melyben élőlényi egzisztenciákból adódik a hajlam a tőlünk független valóság(ok) néha derűs, néha bánatos érdeklődő szemlélésére. Ez pedig, ha a világot nem is, de élőlényi egzisztenciámat valamivel otthonosabbá teszi.

Fotó: Oláh Gergely Máté