PRAE.HU: 1987-ben Marosvásárhelyen születtél, de gyermekkorodban Magyarországra költöztetek a családoddal. Mit jelentett számodra ez a környezetváltozás, mennyire kötődsz a szülővárosodhoz?

Erre a kérdésre tudok adni egy nagyon általános, triviális választ, illetve egy nagyon érdekeset is. A szüleim ott nőttek fel és kezdték meg a fiatal felnőtt életüket, azaz klasszikus történet a miénk: az erdélyi magyar kisebbség részesei voltunk, sem apukám, sem anyukám részéről nincs vérszerinti román rokonságunk. Amikor 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, és megnyíltak a határok, mint sok más erdélyi menekült, a mi családunk is átjött Magyarországra. Apám a bátyját követte, így Tatabányán telepedtünk le, és 18 éves koromig éltem ott. Ami viszont az érdekes csavart jelenti, az az, hogy miután nemzetközi karrierem lett, és külföldi lapok írtak rólam, többször is román művészként, vagy romániai születésű magyar művészként hivatkoztak rám. Hiszen nincsenek tisztában azokkal a finomságokkal, amelyek nekünk, magyaroknak vagy erdélyi magyaroknak egyértelműek. Az ilyen cikkeken ma már inkább csak a rokonságom szokott mosolyogni.

PRAE.HU: A képzőművészeti érdeklődés, és az, hogy a festői pályát válaszd, honnan ered? Milyen út vezetett a Képzőművészeti Egyetemig?

Mondhatnánk, hogy ez is egy klasszikus történet olyan értelemben, hogy korán, kisgyerekkoromban megmutatkozott a rajzkészségem. A szüleim, szerintem nagyon helyesen, nem próbáltak meg leterelni erről a pályáról, viszont igyekeztek megadni minden lehetőséget arra, hogy eltérjek tőle – például a kisképző helyett inkább nyolcosztályos gimnáziumba írattak be. Valahogy aztán mégis úgy csűrte-csavarta az élet, hogy nem tudtam leküzdeni a képzőművészeti érdeklődésemet. És valójában nem is akartam. A Képzőművészeti Egyetemre és az azzal párhuzamosan megjelölt bölcsész szakokra azonban végül nem vettek fel, így a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán kötöttem ki. Ez volt a szerencsém, mert az ottani képzést viszonylag könnyű szívvel ott tudtam hagyni, mikor egy évvel később bekerültem a Képzőre.

PRAE.HU: Ki volt a mestered, illetve milyen volt a képzés az egyetemen?

Szabados Árpádnál kezdtem, akit sajnos időközben elküldtek az egyetemről, így már Bukta Imrénél végeztem. Az osztályunkat emberileg remek válogatásnak lehetett mondani, a szellemisége pedig szabad volt, a mesterünk sem kötött meg minket semmilyen szinten. Hálás vagyok az egyetemnek azért, hogy megtapasztalhattam, mit jelent egy inspiráló művészeti közeg. Számomra ez merőben új élmény volt, hiszen nem jártam előtte művészeti szakközépiskolába, illetve a szüleim sem voltak művészek, így a művészléttel testközelből az egyetemen találkoztam először. Nem lennék az, aki ma vagyok, ha nem jártam volna oda. Persze mai szemmel már sok mindent máshogy csinálnék, és a képzéssel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de ettől még a Képzős évek alapvetően nagyon pozitív emlékként élnek bennem.

PRAE.HU: Az egyetem alatt Erasmus ösztöndíjjal egy szemesztert Lipcsében töltöttél. Mennyiben különbözött az ottani oktatás a magyartól? A lipcsei időszak hogyan formálta a látásmódodat?

Amennyiben kritikát kellene megfogalmaznom az egyetem felé, akkor az pont az Erasmussal lenne kapcsolatos, ugyanis – mivel a Képzőnek nem volt közvetlen kapcsolata a lipcsei képzőművészeti egyetemmel – csak a helyi általános főiskola rajztanári képzésén tudtunk órát hallgatni. Ott is csak egy tanár vállalta, hogy angolul tartson nekünk kurzust. Így tanulni nem nagyon volt lehetőség, ám viszonylag szabadon élhettünk, és próbáltuk is jól kihasználni a kint töltött időt – látni mindent, amit csak lehetett. Ha már fizikálisan ott voltunk, azért be-besurrantunk az élvonalbeli képzőművészeti egyetemre is, de hivatalosan nem tudtunk áthallgatni. Külső szemmel az ottani atmoszféra, jellegzetes, terpentines festékszag illatok, emberek, terek tekintetében nagyon hasonlított a hazai egyetemi tapasztalásokhoz. Ami viszont nagyon érződött, az az, hogy a németek egészen más léptékben gondolkodnak, máshogy szervezik a dolgokat, és komolyabban veszik még a művészetet is. Sokkal inkább ebben láttam különbséget, mintsem az oktatási módszerekben.

PRAE.HU: Ez volt a leghosszabb időszak, amit külföldön töltöttél?

Hosszabb ideig, életvitelszerűen sosem éltem külföldön, a lipcsei három hónap volt ebből a szempontból a plafon. De ezt nem is bánom, mert én inkább az a típusú ember vagyok, aki minél több helyre akar eljutni rövidebb időre. Az egyetem alatt és után, amikor még szűkösebbek voltak az anyagi lehetőségeim, jó alkalmat biztosított az utazásra az Erasmus ösztöndíj vagy például a rezidenciaprogramok. Azóta pedig kinyílt a világ, még egyszerűbbé és könnyebbé vált az utazás – amikor csak tehetem, rendszeresen utazgatok Európában.

PRAE.HU: Akkor szerinted nem befolyásolja a munkádat a környezeted, az, hogy melyik országban élsz és dolgozol, hogy kik vesznek körül?

Nem igazán. Azt érzem, hogy a generációm már általánosan tapasztalja a virtuális világ meglétét, amely – függetlenül attól, hogy ez most jó vagy rossz – párhuzamosan zajlik azzal, amit mi életnek nevezünk. Mindemellett pedig Európa nagyvárosai is egyre jobban hasonlítanak egymáshoz, a világunk is globalizálódik, gondoljunk csak a nemzetközi nyelvre, amely lebutított, uniformizált formájában mindenhol értenek és használnak. Ezek miatt a mi hozzáállásunk is átalakult, hiszen bármikor bárhova eljuthatunk, illetve nem is kell állandóan ott lennünk a centrumban. Nekem bőven elég, ha pár havonta egy-egy utazással begyűjtöm az impressziókat, amelyekből utána tudok itthon dolgozni. Minden másra pedig ott az internet.

PRAE.HU: Első egyéni kiállításod (RGB - Roman, Gothic, Baroque) 2015-ben volt a budapesti Horizont Galériában. Amellett, hogy egy egyéni tárlat nyilvánvaló mérföldkő egy alkotó karrierében, 2017 óta meglepően nagy nemzetközi figyelem is irányult feléd, az utóbbi időben szinte már többször szerepeltek külföldön a munkáid, mint itthon. Szerinted minek volt köszönhető ez a hirtelen jött érdeklődés?

Azt mondanám, hogy véletlenek szerencsés sorozatának köszönhetően alakultak így a dolgok. Ez az ominózus kiállítás közvetlenül egy szlovákiai rezidencia után jött létre, amelyet fontos fordulópontnak tartok a karrieremben, mert Selmecbányán egy nagyon izgalmas közeget, a cseh-szlovák művészeti színtér működését volt lehetőségem megtapasztalni. Ennek az élményvilágnak a lecsapódása volt az, hogy bátrabban tudtam a témáimhoz nyúlni, ami felszabadulást és plusz energiát jelentett, mindez pedig meg is mutatkozott az első egyéni kiállításom anyagán a Horizont Galériában. Cserháti János, a galéria egykori asszisztense indította el a dominót azzal, hogy elküldte az anyagot egy, a Vice-nál dolgozó ismerősének. Megtetszett nekik a kiállítás, így a Vice Creators szekciója leközölte azt. Ez volt az első megjelenésem az online térben. Ezzel párhuzamosan egy-két munkám kikerült, és szétterjedt az ekkor még nagyon aktív Tumblr közösség oldalain, sokfelé eljutva ezáltal. Mindez úgy történt, hogy ekkoriban az interneten még csupán egy honlappal voltam jelen, amelyet csak kifejezetten a nevemre rákeresve tudtak megtalálni az emberek. Saját Tumblr profilom nem volt, így igazából jó ideig nem is jöttek velem szembe ezek az online tér mélységeiben elinduló folyamatok. Ezután teltek az évek, lassan épült Magyarországon a karrierem, nem történt nagy áttörés, de azért jól alakultak a dolgaim, 2017-ben például újabb kiállításom nyílt a Horizont Galériában. És ekkor jött az első külföldi megkeresésem, egy oslói artist-run space-nek mondható, nagyon jó reputációjú helyről, amely elsőrangú művészekkel dolgozott együtt.

PRAE.HU: Mondhatjuk akkor, hogy az első nemzetközi megkeresés szinte a semmiből érkezett?

Számomra abszolút. Egy csoportos kiállításon szerették volna bemutatni egy munkámat, egy olyan festményt, amely a 2015-ös budapesti kiállításon is szerepelt – mint utólag megtudtam, ez egyike volt a digitális térben önálló életre kelő képeimnek. A festmény kikerült előbb a Tumblrre, majd onnan többfelé megosztották, ami azt eredményezte, hogy nagyon sok emberhez, többek között a norvég galériavezetőhöz is eljutott. Ezért mondom, hogy ez a siker leginkább a szerencsés véletleneknek köszönhető. A munkáim, azáltal, hogy egy vékonyka szelet nyilvánosságot kaptak az online térben, elképesztően távoli helyekre és emberekhez jutottak el.

Kiállítás interior, L.O.L. (Lungs of Lilies), Galerie Derullion, Párizs, 2019.

PRAE.HU: A szerencsés véletlen kívül azonban tudatosságról is beszélhetünk, hiszen, ahogy említetted is, azóta több közösségi felületen is aktívabban vagy jelen.

Ez kétélű: egyrészt természetesen bennem is több lett a tudatosság, másrészt pedig még inkább önjáró lett a munkáim virtuális terjedése. Ezzel kapcsolatban leginkább az Instagram közösségi oldal szerepét emelném ki, amelyet 2016 óta használok rendszeresen. Annyira nem vagyok tudatos, mint sokan, abban az értelemben, hogy nem vettem követő robotokat, nem hülyítettem be az algoritmust, hogy több követőm legyen, de ennyi év alatt a különféle szociális gócpontokon keresztül mégis felgyülemlett több mint tízezer érdeklődő. Esetemben ez egy hosszú folyamat eredménye, hiszen én magam foglalkoztam vele – kényszer nélkül jó szívvel, a begyűjtött lájkok jutalmazó effektusához alkalmazkodva töltögettem fel a munkáimat. Jólesett, hogy az emberek látják, kedvelik és szeretik a művészetemet, de igazából az aktivitásom ennyiben ki is merült. Abban viszont abszolút hittem, hogy megéri foglalkozni vele, mert úgy gondoltam, hogy képes nemzetközi láthatóságot adni. Persze manapság, ha valaki „előre kiszámított taktika” szerint használja ezt a platformot, az nagyon gyorsan elérheti ezt a többezres követőtábort.

Az Instagram médiuma korai szubkulturális szerepéből egy beláthatatlanul sűrű szövedékű platformmá nőtte ki magát, ahol ma már a legnagyobb múzeumoktól a suliban a hátsó padban firkáló gyerekekig mindenki fent van, és mindenki követ mindenkit. Ennek köszönhetően lett a munkáim virtuális terjedésének folyamata is önjáró. A művészetem ezen a platformon keresztül jutott el többekhez, ami azt eredményezte, hogy mára már sokfelé ismerik a nevemet. Hogyha ez nem lett volna, akkor biztosan máshogy alakult volna a karrierem.

PRAE.HU: Mondhatjuk, hogy inkább galériák és kiállítási lehetőségek, vagy inkább más művészek és gyűjtők találtak rád a különböző digitális platformokon?

Ebben nem differenciálnék, mivel azt gondolom, hogy ezek a kapcsolatok mind párhuzamosan formálódtak és nem válaszhatók el egymástól. Ezzel kapcsolatban még egy fontos eszközt említenék meg, méghozzá az olyan kiállítás-dokumentációra szakosodott internetes oldalakat, mint például a Federico Acal vezette Art Viewer, ami mára már hatalmas közösségé és meghatározó művészeti és hivatkozási platformmá gyúródott össze. Az Instagramhoz való csatlakozásomkor már ismert volt és jól működött ez a koncepció, így szinte csak élni kellett a felkínált lehetőséggel. Annyi volt a dolgom, hogy dokumentáljam a kiállításom és elküldjem ennek az oldalnak, vagy egy másiknak – ekkor már volt három, négy ilyen –, és ha tetszett nekik, akkor megosztották. És őket legalább tízszer, de lehet, hogy százszor annyian követték, mint engem, ezáltal pedig ugyancsak rengeteg ismeretlen emberhez eljutott a kiállításaim és munkáim híre. Ebből meg bármi kisülhetett. Persze volt ennek árnyoldala is abban az értelemben, hogy egyes művészek a nagyobb láthatóság reményében egy idő után elkezdtek akarva-akaratlanul is megfelelni ezen oldalak esztétikájának, kártékonyan helyeződött rájuk nyomás.

PRAE.HU: Önmagad irányában is érezted ezt a kényszert?

Nem éreztem nyomást, de az igaz, hogy meg akartam felelni, és igyekeztem minél szebben és pontosabban dokumentálni a kiállításaimat. Számomra mégis inkább pozitív löketet jelentett, és célt adott egy ilyen sok embert elérő, virtuális művészeti közösséghez való tartozás – ezzel párhuzamosan persze vitt jó és rossz irányokba is. Utólag már elgondolkozik rajta az ember, milyen előnyök és hátrányok rejlettek ebben, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.

PRAE.HU: A virtuális térrel szemben hogyan határoznád meg a galériáknak és a személyes kapcsolatoknak a szerepét?

Erről a kezdetektől fogva elég határozott véleményem van; a művészet kizárólag virtuális térben képtelen működni. Ez már csak azért is így van, mert az embereknek érthető módon nagyobb bizalma van egy valódi, testközelben megtapasztalható jelenségben, amely nem pusztán úszkál az éterben, és ami mellé adott esetben még egy arcot is tudnak kötni. Éppen ezért a legelső külföldi szerepléseim óta – mert kíváncsi voltam, illetve, mert nagyon szeretek utazni – mindenhova igyekeztem személyesen is elmenni. Még azokra a csoportos kiállításokra is, ahol csak egy munkával szerepeltem. Az évek távlatából úgy veszem észre, hogy ez jól is működött, hiszen egészen más lett a viszonyom azokkal a galeristákkal, akikkel személyesen is találkoztunk, illetve minden online induló szakmai kapcsolat tekintetében minőségi ugrást jelentett a személyes megismerkedés. Szerintem a COVID járványügyi helyzete erősen rámutatott arra, hogy a műkereskedelemnek igenis szüksége van a személyes jelenlétre, mivel egyelőre a galériák sem tudnak megélni kizárólag az online platformokon. Lehet, hogy egyszer eljutunk idáig, de az még mindenképpen sok idő.

PRAE.HU: Ha már műkereskedelemről esett szó: a külföldi galériáddal (Future Gallery, Berlin/Mexikóváros) hogy jött létre a kapcsolat, hogyan zajlik a távolság ellenére a közös munka?

Velük is interneten keresztül alakult ki az együttműködésem, mivel látták a Bencze Péter által alapított és vezetett ENA (Everybody Needs Art)[1] tetőgalériáján megrendezett kiállításom dokumentációját az egyik erre szakosodott, már korábban is említett oldalon. Ennek kapcsán elindult a párbeszéd közöttünk, és először csináltunk együtt egy vásárt, majd szerepeltem csoportos kiállításaikon, illetve egyéni bemutató keretében is prezentáltam a munkáimat. Ez is annak a példája, hogy az online térből szépen kilépünk a való világba és ott folytatjuk a közös munkát. A fizikai távolság pedig egyáltalán nem korlátoz ebben a kapcsolatban, hiszen például Berlinbe napi három gép indul, és szinte mindig olcsók a jegyek, tehát bármikor meg tudom őket látogatni. 

Kiállítás interior, U.F.O., (Unreadable For Others), Future gallery, Berlin, 2020.

PRAE.HU: Külföldi benyomásaid alapján milyennek látod a magyar művészet nemzetközi beágyazottságát? Hogyan tekintenek egy magyar művészre külföldön?

Azt érzem, hogy Kelet-Európa, illetve az egyéb, izgalmas művészeti szcénával rendelkező országok, mint például Grúzia, megint szexi lett, és kíváncsiak ránk nyugaton. A globalizáció ugyanakkor ebben is érezteti hatását azzal, hogy feloldja a kultúrák közti éles határvonalakat, hiszen a mai grúz és német gyerekek ugyanazzal a PlayStation játékkal játszanak, gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet beszélik. Éppen ezért szerintem ma már egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy nekem azért nem sikerül semmi, mert magyar vagyok. Azt látom, hogy a generációmban már jó pár művésznek sikerült széleskörű nemzetközi ismeretségre szert tennie azok közül, akik éltek a digitális világban rejlő lehetőségekkel, de a nálunk pár évvel fiatalabbak körében ez még inkább alapvetés lett. Már nem mondhatjuk azt, hogy kullogunk Nyugat-Európa után, pláne úgy, a virtuális térben mindenütt jelen lehetünk, illetve fizikailag is pár óra alatt bárhova elutazhatunk.

PRAE.HU: Ezek alapján mit jelent számodra a siker?

A sikert egy koordinátarendszeren képzelem el, amelynek van egy horizontális idősíkja, illetve egy vertikális tengelye, ahol minden más, például pénz, szakmai elismerés, rajongás, és a közönség szeretete is szerepel. A „siker vonala” ezen a koordináta síkon sokszor hullámzó, de ideális esetben mondjuk 45 fokban felfele ível. Végső soron úgy fogalmaznék, hogy egy fenntartható sikerben hiszek, mert azt gondolom, hogy bármi jónak csak akkor van értelme, ha az valamiképp megmarad. Egyébként azt is sikernek könyvelem el, hogy azt csinálhatom, amit szeretnék, hogy nem kell kompromisszumokat kötnöm – hogy festő szeretnék lenni, és az is vagyok! Ebből a szempontból igazán szerencsésnek tartom magam.

PRAE.HU: A festményeiden megjelenő motívumok és témák egyetemes jellegűek, azt gondolnám, hogy a befogadók nemzetiségtől függetlenül hasonlóképpen tudnak kapcsolódni hozzájuk. Tapasztalataid szerint mennyiben más a munkáid fogadtatása külföldön és itthon?

Sokáig nem volt ennyire egyértelmű a motívumrendszerem egyetemessége, kellett pár év, mire megtaláltam, hogy mit is akarok elmondani a képzőművészetemen keresztül. A korai időszakban mondhatni nemzeti jelleggel szintén bírt a festészetem. Egyébként ez a kérdés, hogy mit szeretnék, kinek szóljanak a festményeim, mindig is erősen foglalkoztatott. Azt hiszem, hogy ez egy örök dilemma, főleg itt Kelet-Európában – vegyük csak példának az Európai Iskola egyes művészeit, akik nemzeti tradícióra helyezkedve csináltak egyetemes művészetet. Szerintem ezek alapvető és érvényes kérdések, amelyek számomra szintén fontosak. Egy színész, egy költő vagy író alkotótevékenységét sokkal inkább meghatározzák a nyelvi korlátok, és ezáltal a tradíciók, mivel a magyar nyelv az ő művészi eszköztáruknak a legalapvetőbb része. Ezzel kapcsolatban mindig azt gondoltam, hogy a képzőművészet jolly joker, hiszen ilyen szempontból kevésbé korlátozott. A vizuális művészet ezen adottságával szerettem volna tudatosan is élni, azt akartam, hogy a képeimet ugyanúgy megértsék Nyíregyházán, mint New Yorkban. Azt hiszem, hogy ez sikerült, még hogyha, mondjuk, egy speciálisan magyar rajzfilmfigurát jelenítek is meg a képemen, az ugyanúgy képes működni bármilyen nemzetiségű befogadó előtt.

PRAE.HU: A műveid alapján körvonalazódik, hogy mely művészettörténeti irányzatok – szürrealizmus, dadaizmus, metafizikus festészet – és művészek – például Magritte vagy van Gogh – inspirálnak. Vannak olyan kortárs képzőművészek, akik hasonlóan fontosak számodra?

Évekig a legfontosabb, és szinte kizárólagos inspirációm René Magritte és a belga szürrealizmus volt. Ez adja a képeimnek az ízét, és nagyjából innen eredeztethető, hogy tárgyakat, tárgyportrékat készítek. A későbbiekben ez a referenciaháló persze differenciálódott és tovább bővült, például klasszikus művészettörténettel, amelyet nagyon szeretek. Az utóbbi években pedig a kortárs művészeti referenciák is egyre fontosabbak lettek számomra, teljesen kanonizált nevek mellett kevésbé ismert művészek egyaránt. Kifejezetten kíváncsi voltam például a velem egy évben születettek, a ’87-es korosztály munkásságára, de ezen felül is abszolút igyekszem nyomon követni az aktuális kortárs tendenciákat.

PRAE.HU: Művészeted kötődik a hagyományos táblakép műfajához és a tradicionális festészeti technikákhoz. Festői stílusod alapjaiban véve nem sokat változott, viszont a kiállításaidat elnézve az érezhető, hogy a térben rejlő installatív lehetőségeket (festett háttér, földre helyezett elemek) is egyre hangsúlyosabban használod ki. Új iránya ez a művészetednek?

Jelen pillanatban nem gondolom azt, hogy az elkövetkezendő években egyre több installatív, helyspecifikus elemet vagy plasztikát fogok használni. Sokkal inkább azt figyeltem meg, hogy mostanában egyre inkább beszippantanak a képek. Ha az lenne a kérdés, hogy hogyan képzelem el magam az elkövetkező 5-10 évben, akkor azt mondanám, hogy képeket festek és festészeti kiállításokat csinálok. Most úgy gondolom, hogy a jövőben a táblakép műfaján belül próbálom megoldani azokat a művészi feladatokat, amelyeket esetleg korábban más eszközökkel is megpróbáltam. Persze semmi nem biztos, vannak szoborötleteim is, de jelenleg jobban érdekelnek a képek.

Fotó: Biró Dávid, Andrea Rosetti, Gregory Copitet

Keresztesi Botond honlapja és Instagram oldala
 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Keresztesi Botond tapasztalata, miszerint kizárólag virtuális térben képtelen működni a művészet. 

[1] Az Everybody Needs Art megalapítójával, Bencze Péterrel készült Külföldön Sikeres Magyar Művészek háttérinterjú ezen a linken olvasható.