Idegen-e a mentális zavarok megjelenítése a színpadon? Nem. Mind láttunk már olyan előadásokat, melyben a főszereplő pszichotikus állapota egyértelmű. Azonban az eddigi művekhez képest most explicit módon, magáról a zavartság mibenlétéről kapunk bővebb tájékoztatást. A hangsúly az állapotot kiváltó okokon és a diagnózist követő megküzdési lehetőségeken van, így a megjelenített tünetekhez hasonlót tapasztaló nézők számára akár bátorító, támogató élményként is beillene. A normalitástól eltérő tudatállapot és az ebből fakadó nem megszokott viselkedés Büchner Woyzeck-jében, Gogol Egy őrült naplójában vagy Babits A gólyakalifában is megjelenik. Ezek mostanában is a pesti színházak repertoárján találhatóak, s talán érdemes is összevetni őket A hisztérika című előadással, hiszen a szerző-rendező Bodor Panna előadásának különlegessége, hogy a történet nemcsak személyes, de a 21. századi magyar kontextusban is értelmezendő. Valamilyen szinten mind használunk negatív, önsorsrontó viselkedési mintázatokat, melyeknek tudatában könnyebben befogadható, kevésbé távoli a darab témája. Érzelmileg nagyon jól követhető Bodor Panna lineáris cselekményfonalú, befelé tekintő történetmesélése, aminek célja bemutatni, hogy a biztonságos közegben való önkifejezés mankóvá válhat, hogy mind kerülhetünk szokatlan tudatállapotba, s hogy a mentális zavar nem kevéssé mindennapos, mint a fizikai betegségek.

Az ingyenesen letölthető önfeltáró írás könnyen érthető töredékességével ellenpontozza tartalmának mélységét, a téma fontosságát. Olvasása közben, már a nézőkkel való interakciókra utaló kiszólásokat színpadra képzelve is bevonva érezhetjük magunkat. A rövid dialógusok, a helyzetek lényegretörő érzékeltetése miatt a szöveg színpadra való alkalmazása egészen tág lehet, így már olvasáskor izgalommal várom, hogy ezt, vagy még több aktuális és hasonló élettörténet-fragmentumot láthassak a pódiumon. Ugyanis a színháznak mindig az aktualitásra kell reflektálnia, tükröt mutatva ezzel a meghatározó eseményekre, s arra, hogy hogyan éli meg önmagát az ember az adott korban.

A hisztérika remekül mutatja meg a gondolatok főbb aspektusait, amikor a szereplő címkék segítségével határozza meg és úgy helyezi el önmagát az adott társadalmi kontextusban. Ugyanígy jó fókuszpontnak bizonyulnak a gyermekkori élmények determináló hatásai, melyek a szociális interakcióinkon keresztül figyelhetőek meg. Továbbá bepillantást nyerünk a darabbal a biztonságos környezetben történő engedélyezett, sőt elfogadott önmagamnak-levés hiátusából fakadó későbbi zavaraink, vagyis a személyiségzavar stigmatizáló és önbeteljesítő jóslat jellegébe is.

A hisztérika szereposztása önmagában is izgalmas, hiszen a tudat kettéhasadása két színésznő alakításán keresztül figyelhető meg. Nézőként igencsak oda kell figyelni a részletekre, hogy apu és anyu „kislányaiként” ismerjük fel Jankát. In medias res módon csöppenünk bele a főszereplők Janka 1. és Janka 2. egy olyan periódusába, amikor elméjük túltelítődik a múltban átélt negatív élményekkel, viselkedésüket már maguk sem értik, s önbántalmazó megküzdési mechanizmusaik már-már önveszélyessé teszik önnön létezésüket. A Jankák és a harmadik szereplő, „a nem Jankák” közt zajló dialógusokkal felsorakoznak a miértek, melyre egy pszichiátriai intézmény berkein belül derül fény. Mindezzel a darab írója felhívja figyelmünket arra, hogy merjünk segítséget kérni és bevallani, hogy nem bízunk saját pszichés működésünkben. A művészetterápia, akár festés, akár szövegalkotás terén, de szükséges gyújtópontja lehet a verbalitáson alapuló terápiák sikerességének.

Az olykor didaktikus megjelenítési módok képesek teljesen szervesülni abban a negédes és bolyhosra teremtett atmoszférában, ami a helyzetek abszurditását adja. Tulajdonképpen a meghökkenést az váltja ki, hogy a mentális egészségről beszélni a mai napig tabunak számít vagy éppen feleslegesnek tűnik, ezért túl intim, bagatell ügynek minősítik. Holott sűrűbben is felmerülhetne a kérdés, hogy mikor is illik rá az egyik, esetleg több személyiségzavar diagnózisa az egyes egyénre. Akkor, ha diszfunkcionális családban, intézményben szocializálódik, ahol az ő ideális működése nem elfogadott, sőt elnyomni való, amit a test általában fizikai tünetekként is jelez a külvilág számára. Nem az adott ember hibás vagy nem jól működő, hanem a saját közegén belül nem tudja jól érezni magát. És ez fontos különbség, mert a pszichés zavarok a társadalmi szerepeinkhez való viszonyulásokat is megmutatják, így nem egy belülről fakadó hibás működésről van szó.

Az önnarráció, ami leginkább „monodialógus" formájában hallható, végig fenntartotta az érdeklődésemet, azonban a végén fájón hasított belém a felismerés, miszerint hiába vártam egyfajta katarzisra vagy a meg nem értettség börtönéből való kilépésre. A taps és az Ébredések Alapítvánnyal való előadást követő, tematikus beszélgetés közti időben értelmeztem újra magamban, hogy a kezdésként megjelenő önmagyarázó mondatok szolgáltak arra, hogy figyelmeztessenek, a mű befejezésére ne egyfajta megoldásként tekintsek, hanem itt az elkészült alkotás válik magává a feldolgozás folyamat útvesztőjévé, s egyben a megküzdési megoldássá. Mint dokumentarista, terápiás célú színház, hiánypótló, követendő példa és felelősséggel járó, bátor vallomás! A darabot pedig az utána tartott beszélgetés teszi egésszé, érdemes maradni, s megismerkedni a pszichiátriai járóbetegek mindennapjaival, hiszen nem ritkább például a bipoláris depresszió a cukorbetegségnél.

Bodor Panna: A hisztérika
Szereplők
Janka – Borsos Luca
Janka – Buzási Fanni
Nem Jankák – Molnár Dávid Márk
Látvány és jelmez – Molnár Anna
Grafikus – Szemmelveisz Janka
Fotós – Brozsek Niki
Dramaturg – Balázs Júlia
A rendező munkatársa – Molnár Dávid Márk
Rendező: Bodor Panna
Bemutató 2021. november 30. MU Színház
Fotók: Szkárossy Zsuzsa