PRAE.HU: Egy Budapesten megjelenő és több országban kapható nemzetközi expat magazin kiadója és munkatársa vagy, amely főként expat szerzőket mutat be. A jelenlegi helyzetben terveztek-e a háború tematikájával foglalkozó számot? Mint például a Kalligram, amely Háború címmel tervez az erőszak és a háború kérdésével foglalkozó tematikus lapszámot.

Igen, kiadója és társszerkesztője vagyok a Panel magazinnak, ahol közép- és kelet-európai irodalmat és műalkotásokat közlünk.

Nem sokkal a háború kitörése után, azt hiszem, a háború első hetében kellett volna megtartanunk a Panel Irodalmi Egyesület éves találkozóját, annak a nonprofit szervezetnek, amelyet egykor a Panel magazin kiadására alapítottunk. Voltaképpen azon gondolkodtam, hogy lemondjam, mivel mindenki, beleértve engem is, érzelmileg annyira feldúlt volt. Meglepő módon azonban az egyesület tagjai jelezték, hogy szeretnének összejönni. Majdnem mindenki eljött, és nagyon úgy éreztem, az embereknek szükségük van arra, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, gyászoljanak.

Megbeszéltük a Panel magazin jövőjét is, és természetesen felmerült az ötlet, hogy a következő számban a háborúellenes témát helyezzük a középpontba. Jelenleg a régió szerzőitől kérünk írásokat, és mint mindig, most is szeretettel várunk más anyagokat is.  Emellett elindítottunk egy művészeti pályázatot/ the call for art, melynek témája „A háború fordított perspektívája”. Április végéig várjuk a pályázatokat (pl. fotó, festmény, kollázs stb.)

Reményeink szerint a kiválasztott műalkotások május közepén szerepelnek majd a „Művészet a józan észért” („Art for Sanity”) elnevezésű egynapos fesztiválon, amelyen bárki részt vehet, zenét hallgathat, megnézheti a kiállítást, műhelymunkákon vehet részt – átérezheti a támogatás és az együttérzés légkörét.

PRAE.HU: Mit gondolsz arról, hogy sokan lehúzták a rolót minden előtt, ami orosz. A zene világából említenék két példát. Egy walesi zenekar az ukrajnai háború miatt egy koncertről levette Csajkovszkij egyik művét, ugyanis a zenekar egyik tagjának családját közvetlenül érintette az ukrajnai helyzet. Továbbá törölték a Cseh Nemzeti Színház következő évadából Csajkovszkij A cárnő cipellője című operáját, mert a nagy orosz birodalomról szól, de más orosz darab továbbra is szerepel a repertoárjukban. Sokan viszont azon a véleményen vannak, hogy továbbra se ignoráljuk az orosz alkotókat. Madaras Gergely zeneigazgató épp egy koncertet vezényelt, amikor a közönség Csajkovszkij ellen kezdett zúgolódni. Madaras így válaszolt: „Pacifistaként és humanistaként elutasítom az erőszak és az agresszió minden formáját. Hiszem, hogy semmilyen politikai érdek nem lehet fontosabb az emberi életnél. Tudom, hogy Csajkovszkij is egyetértene ezzel”. Nyilvánvalóan nem zárkózhatunk el az orosz művészet, tudomány stb. nagyjaitól, de elutasításukat sokan az ukránokkal való szolidaritás-nyilvánítás eszközének tekintik.

A bucsai mészárlás előtt úgy fogalmaztam volna, hogy Oroszország propagandája most az egyik fő érvként használja a „Nyugat eltörli az orosz kultúrát”, sőt „az orosz kultúra genocídiumáról” beszél, de én itt nem igazán láttam nagy problémát. Igen, volt néhány (néhány!) eset, amikor nyilván az érzelmeik által befolyásolt emberek hoztak olyan döntéseket, mint egyik-másik műsor törlése. Nem támogatom az ilyen döntéseket, de mélységesen meg tudom érteni őket – az emberek most az érzelmek egész skáláját élik át; biztos vagyok benne, hogy ezek a döntések nagyrészt érzelmi indíttatású, irracionális döntések voltak. De számuk nem számottevő: ha megnézzük a világ művészeti színpadját, láthatjuk, hogy Csajkovszkij zenéje aktívan jelen van, akárcsak Csehov darabjai (éppenséggel a Vígszínházban most játsszák új feldolgozásban a Sirályt).

Sőt olyan programokat is indítottak Németországban és máshol, amelyek célja az ukrán és orosz újságírók és filmesek támogatása – nyilván azoké, akik nemrégiben hagyták el az országot.

Szóval a bucsai tragédia előtt nem hittem, hogy az orosz kultúra támadás alatt áll – és ez alatt olyan írókat, zeneszerzőket, rendezőket, előadókat, művészeket értettem, akiknek semmi közük a jelenlegi rezsimhez! –, és nem tartottam sem értelmesnek, sem egészségesnek, hogy ilyen szórványos esetekből ügyet csináljunk.

A megengedhetetlen, megbocsáthatatlan bucsai tragédia azonban más fénybe helyezte a dolgokat, más szintre emelte ezeket a kérdéseket. Tudom, hogy most még azok az orosz – tisztességes – emberek is, nem beszélve az ukránokról és más nemzetek tagjairól, akik mély gyászt és dühöt éreznek a bucsai vérengzés kapcsán, azon a véleményen vannak, hogy az orosz kultúra és művészet sem számít már, hiszen nem segítettek megakadályozni ezt a háborús bűntettet.

Bár én most fuldoklom a gyászban (úgy érzem, még a szüleim elvesztése is könnyebben feldolgozható élmény volt), mégsem tudok támogatni egy ilyen állásfoglalást. Biztos vagyok benne: akik másokat gyilkolnak, nem olvasnak jó könyveket, nem hallgatnak zenét stb. Az is meggyőződésem, hogy ha a felelősséget Puskinra vagy Dosztojevszkijre hárítanánk, az egyben azt is jelentené, hogy levennénk a felelősséget a tényleges háborús bűnösök válláról, akik a parancsokat adták. Őket kellene büntetni, nem az orosz kultúrát. Azt is meg kell jegyeznem, hogy az oroszországi oktatási rendszer évekig azon dolgozott, hogy a kritikusan gondolkodó, független, bátor emberek száma csökkenjen. Amit most látunk, az is ennek a rombolásnak az eredménye. De ez az én személyes véleményem.

PRAE.HU: Készítesz bármiféle feljegyzéseket a háborúval kapcsolatos meglátásaidról?

Egy hónapig nem tudtam írni semmit. Teljesen megbénított ez a helyzet. Elzsibbasztott. Minden szó, amit leírtam, hamisnak, valótlannak tűnt. Most rövid naplójegyzeteket, megfigyeléseket, esszéket írok azokról az emberekről, akikkel találkozom. De meglehetősen keveset.

PRAE.HU: Haza tudnál jutni a hazádba? Vajon milyen érzés lesz hazamenni?

Elméletileg haza tudnék menni, de egyelőre nem tervezem. Először is, nincsenek direkt repülőjáratok. Másodsorban van rá esély – az én esetemben nagyon kicsi, de mégis –, hogy ott vagy a visszaúton problémám adódjon. Nyilván tudod, hogy Oroszország új „törvénye” kimondja, hogy bármilyen – a háborúval vagy az állami katonai erők hadműveleteivel kapcsolatos – „álhír” 10–15 év börtönbüntetést vonhat maga után. A „háború” szót sem szabad használni – ez nem háború, a propaganda szerint ez egy „különleges hadművelet”. A közösségi médiában a háborúellenes posztok az „álhírek” kategóriájába tartoznak, én pedig a Facebookon posztolok :). Olyan magántüntetésekkel, mint pl. „Nem akarok háborút” vagy „Nemet mondok a fasizmusra” plakáttal a kezemben.

Ez nem jelenti azt, hogy mindenkit elfognak és börtönbe zárnak (jelenleg), de minél többet nyilvánulsz meg, annál nagyobb rá az esély. Az esetek egyébként is szaporodnak.

Borzasztóan hiányzik a városom és a barátaim. Nem vagyok a szó szoros értelmében vett hazafi, de imádom Szentpétervárt – nagyon különleges város, tényleg. Az első otthonomat jelenti, a kötődésemet a múlthoz, a gyerekkorhoz, a szüleimhez.

PRAE.HU: Hogyan viszonyulnak hozzád az ismerősök és az ismeretlenek a mindennapokban? Érnek-e téged vagy a családodat bármilyen atrocitások? Van, aki átérzi azt, amit te érezhetsz? Milyen nehéz helyzetekkel szembesülsz – oroszként?

Hát az emberek elképesztően viselkedtek ebben a helyzetben! Az első hetekben megkérdezték, tudnak-e segíteni nekünk (nekünk!), nagyon együttérzőek voltak. Igazán megható volt. Nagyon nagyra értékeltem. És nem elsősorban csak a barátokra gondolok, hanem a szomszédokra, távoli kollégákra, a gyermekem iskolájából a szülőkre.

Soha nem tapasztaltam Budapesten egy parányi „ruszofóbiát” sem – sem most, sem az alatt a 7 év alatt, amióta itt élünk.

PRAE.HU: Minden alkalmat megragadsz, hogy segíts a háborús menekülteken…

Kitaláltam egy „szabályt” – minden nap tennem kell valamit, hogy segítsek. Ez lehet valami apróság (például ruha- vagy könyvadomány, vagy a Facebookon egy poszt lehetséges állásokról, vagy távsegítség az interneten keresztül), vagy valami nagyobb – mint egy műszak a repülőtéren vagy máshol tolmácsként, vendégül látni egy embert nálunk, vagy segíteni a vízumközpontban.

De az, amit a mi családunk tesz, nem megy ritkaságszámba. Épp ellenkezőleg – mindenki, szó szerint mindenki, akit itt ismerek –, próbál segíteni. Például néhány oroszul beszélő ismerősöm egyszerűen elképesztő, nagyszerű munkát végez: több tíz, ha nem több száz ukrajnai embernek segít szállást találni, elszállítani őket a következő úti céljukhoz, munkát keresni, jegyet venni... Mindenben. Gyakorlatilag egy olyan 24/7-es segélyközpontként működnek, amely valóban segít. Csodálom őket – én közel sem teszek ennyit.

Segítek, mert nem tudok nem segíteni. Számomra, mint ahogy a legtöbb, ha nem mindegyik külföldön élő, oroszul beszélő ember számára, valamint azok számára az oroszországi emberek számára, akik ellenzik a háborút, ez nem csak egy tragédia. Személyes tragédiaként éljük meg.

A segítségnyújtás segít nekem is. Először is segít látni és felismerni, hogy minden borzalom és gyűlölet, minden gyász ellenére mi, emberek, tudunk kommunikálni. A gyűlölet leginkább a Facebookon él. A valós életben az emberek tudnak és akarnak kommunikálni. Szinte nap mint nap találkozom ukrán emberekkel. Beszélgetünk, nevetünk és megöleljük egymást. Nincs problémánk egymással. Vagyis egyetlen közös problémánk van: a háború es a háborút kirobbantó úgynevezett döntéshozók.