A színház intézményének egyik nagy közhelye, hogy hiába játszanak egy sikeres produkciót estéről estére, nincs két egyforma előadás. Jól tudják ezt a színházi alkotók, de a közönség azon része is megsejthet belőle valamit, amelyik ugyanazon alkotást egynél többször nézi meg. Ezzel kapcsolatban azt is érdemes megjegyezni, hogy ahogyan az előadás, úgy a néző sem egy változatlan állandó.

Szabó Veronika Queendom című rendezését 2017 novemberében mutatták be az Artus Stúdióban. E sorok szerzője, akkori kritikájában leginkább zavart tanácstalanságot fogalmazott meg a látottakkal kapcsolatban. A hét női fellépő drag show-szerű átalakulási kísérletei betöltetlen űrt hagytak abban a férfi nézőben, akinek a szemével figyelte az előadást. A produkció az azóta eltelt idő alatt átkerült a MU Színházba, a 2022 március 26-27-i hétvégén pedig – közel négy és fél év után – elbúcsúzott a közönségétől. Ezek közül a 26-i előadáson a kritikus ismét a nézők között ült, és az első perctől az utolsóig végtelenül jól szórakozott. Ez az írás arra próbál kísérletet tenni, hogy az akkori és a mostani észrevételek összehasonlításával kirajzoljon egy lehetséges képet arról, mi is történhetett e két alkalom, vagyis a bemutató és a darabtemetés között részben az előadással, részben az azt szemlélő, menthetetlenül individuális létezővel, a nézővel.

Az akkori nézői én az előadás ajánlójából indult ki, és abból a feltételezésből, hogy az abban szereplő John Berger-idézet felépített viszonyrendszerei – néző férfi, nézett nő – a női alkotók erőteljes, már-már programszerű tiltakozását fogják kiváltani. Aztán az előadás első pillanataiban kiderült, hogy szó sincs erőteljes programszerű tiltakozásról, a nézett női előadók ugyanis vetkőzni kezdtek, vagyis úgy tűnt, hogy épphogy a lehető legprofánabb módon sétálnak bele a Berger-szöveg által felkínált viszonyrendszerbe. A nézői aggodalom elsődleges oka az volt, hogy ez a rendszer és az ennek mentén létrejövő előadás valójában a férfi-női sztereotípiákat erősíti, e félelemből kiindulva pedig az értelmezés figyelmen kívül hagyott minden olyan elemet, amely a látszólagos belemenés ellenére mégiscsak e szerepvállalás lehetséges kényelmetlenségeiről árulkodik a nézett nők szemszögéből.

„A kezdéskor meztelenre vetkőző, az antik görög alkotásokat idéző szoborcsoportba beálló előadók látványa még az előadás legkevésbé zavarba ejtő pontja", olvasható a korábbi értékelésben. A darabtemetést látva ennek éppen az ellenkezője érződik: az emberi meztelenségnél radikálisabbat és egyúttal zavarba ejtőbbet színházi néző nemigen láthat. Innen nézve a Queendomnak az egyik legfontosabb erénye, hogy már a legelső pillanatokban nyílt lapokkal kezd el játszani. Mintha csak azt mondaná: kedves férfi vagy női néző, íme a női test a maga teljes csupaszságában. Ha szeretnéd, most nézd meg, mert hamarosan mindenféle dolog történik majd vele, és akkor már nem teheted.

Ami ezután következik, az már csak az anyaggal, vagyis a civilizáció által a női testre kényszerített szerepekkel való küzdés és játszadozás. Küzdés a női nem szemszögéből és játszadozás a színházi alkotóéból. Mert igaz, hogy a teljes meztelenséget követő szakasz öltözködései a lehető legexplicitebb módon és a pornóipar sztereotipizált nőképének használatától egyáltalán nem visszariadva zajlanak a néző szeme láttára. Ugyanakkor az teszi az egész nőkép-kérdéskört a nőkön túlmutatóvá, hogy mindez színpadi keretek között történik, hiszen a nézőtéren nem kizárólag nők ülhetnek. Ráadásul hiába a kacérkodó tekintetek és a kecses mozdulatok, ha az utolsó pillanatban a nézett nő látványos küzdelmet vív a magassarkú cipő megfelelő kecsességgel történő felhúzásával. E küzdelem színpadi kijátszása előadói feladat. Akárcsak a romantikus komédiák síró, báli ruhás női sztereotípiáinak felvétele, amelynek során az előadók ismét a szemkontaktus segítségével erősítenek rá a közönséggel való kapcsolatra. Egyénileg zavarba ejtő ugyan a kiválasztott néző számára, amikor feltűnik, hogy az előadók egyike pár pillanatig őt nézi könnyes(nek tűnő) szemekkel, ahogyan az ezúttal e sorok szerzőjével is megtörtént, az összkép mégis inkább a szerepeknek való megfelelési kényszer finoman felnagyított, okosan önironizáló karikatúrájának érződik.

A produkció a verbális részeknél képes a legegyértelműbben önreflektív lenni. Ennek első szakaszában a szereplők közösen mesélnek el egy történetet, majd a társaság nagyobbik fele kivonul, és egyvalaki marad bent, aki egy hosszabb monológkísérlettel próbál reagálni a néző és a nézett résztvevők közötti állapotra. Hogy ez valószínűleg egy improvizatívabb pillanat, arra a két látott előadás közötti különbségek engednek következtetni: a premierkor írt kritika arra panaszkodott, hogy az előadásnak ezen a pontján a „a menstruációról szóló szöveg színpadias fájdalommal hangzik el". Ez a pillanat a darabtemetésen annak ellenére működött nagyon intim módon, hogy ezúttal szó sem esett benne a menstruációról. Ráadásul ezúttal az is erősítette az intim hatást, hogy a monológ alatt felkapcsolták a MU Színház nézőtéri fényeit, amire az Artus Stúdió egyik hátsó termében közel öt évvel ezelőtt talán még technikai lehetőség sem lett volna.

Az intimitás tehát ezúttal működik, ami pedig még inkább működik, az az ezt követő drag king-karakterek berobbanása a színre. A férfivá alakult női előadókban az a legmegdöbbentőbb, hogy már az imitált mozgáskultúrával képesek feloldani a korábbi monológgal keltett tehetetlenségérzést. Innentől kezdve nem terheli a nézőt a gondolat, hogy miért néz öltözködő, nemi szerepekkel küzdő nőket, hiszen a színen már határozott vonalakkal megrajzolt férfi karaktereket lát. És ehhez még csak az sem szükséges, hogy az itt megjelenített figurák mindegyike energikus legyen. Vagyis az előadásnak ebben a szakaszában a férfi karakterek sokszínűsége is képes megmutatkozni: van itt latin szerető, kanadai favágó, de papucsban ballagó kiégett, búskomor figura is. Amikor pedig ezek a karakterek részben ismételten levetkőzve beállnak az előadás kezdő szoborcsoportjába, nehezen lehet másra gondolni, mint arra, hogy ez a produkció valamiféle általánosan értelmezett emberi test – küzdelmeket nem elvitató, ugyanakkor a maga ironikusságában is tiszteletteljes – ünneplése. Ráadásul erre az általánosságra úgy is képes, hogy kizárólag női előadókkal dolgozik.

Messze vezető kérdés, hogy társadalmi értelemben mi történt Magyarországon abban a közel öt évben, amíg a Queendom színpadon volt. Az viszont elég valószínű, hogy ezek a folyamatok is hozzájárultak ahhoz, hogy az utolsó előadások egyikének nézője árnyaltabban láthassa ezt az elsőre nagyon is radikálisnak tűnő kísérletet. Másrészt a bejárt út alatt a produkció résztvevői is egyre jobban ráérezhettek, mitől tud igazán működni ez a kontaktust folyamatosan kereső és provokáló próbálkozás.

Szabó Veronika: Queendom
Koncepció, rendezés: Szabó Veronika
Előadók-alkotók: Borsos Luca, Sarah Günther, Julia Jakubowska, Kemény Rozália, Lakos Fanni, Makra Viktória, Szabó Veronika
Konzulensek: Ladjánszki Márta, Vadas Tamara Zsófia
Zenei szerkesztő: Somló Dávid
DJ, szakmai konzulens: Vida Vera
Fény: Bredán Máté
Jelmez: Ádám Anna
Külön köszönet: Czakó Máté, Cserne Klára, Rózsavölgyi Zsuzsa, Vavra Júlia
Produkciós menedzsment: SÍN Művészeti Központ
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap, L1 Egyesület, EMMI, Műhely Alapítvány, SÍN Művészeti Központ, Artus Stúdió, MU Színház
Az előadás forgalmazását az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta
Bemutató: 2017. november 24. Artus Stúdió
Darabtemetés: 2022. március 26-27. MU Színház
Fotók: jegy.hu