A projekt a lezárások idején kezdődött, és most debütálhatott végre a virtuális világon túl is, Tóth Kinga például most találkozott először személyesen Péntek Orsolyával, az est egyik meghívott vendégével. Az első szekcióban Kristina Kocyba és Hidas Judit szólalt meg a német és a magyar irodalmi helyzetről. Úgy látják, hogy érzékelhető a változás a nők irodalmi jelenlétét illetően: más kánonok jönnek, akár más hangsúlyokkal, így egyre több nő kap helyet a könyvespolcokon. De ez nem egy organikus folyamat, ahhoz, hogy a női szerzők is láthatóak legyenek, tenni kell. Tóth Kinga, Hidas Judit és Kiss Noémi azért hívta életre a SZÍN-t, vagyis a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumát, mert korábban nem volt semmilyen női érdekvédelmi fórum sem az írószervezetek keretén belül, sem pedig művészeti ágak területén. Az egyik fő céljuk, hogy többet ne kössék össze a női szerzők műveinek minőségét a nemükkel, mint ahogy az korábban gyakran megtörtént. Ehhez alapos kutatómunkát is végeztek, az elmúlt tizenöt évet vizsgálták, kritikák és díjak tekintetében. A statisztikákból kiderül, hogy a nők írnak ugyan könyveket, de kevesebb kritika születik a műveikről. Hidas Judit idézi Valuska Lászlót, aki szerint a férfiközpontúság igazából az irodalmi művekben domináns, a magyar olvasók szívesebben olvasnak férfiszerzőket, de az olvasók főleg nők – még kutatják, hogy miért létezik ez a tendencia.

Szerencsénkre a SZÍN tevékenysége visszhangra talált: több nő kap díjat működésük óta, hangsúlyosabban jelen vannak az irodalmi közbeszédben az általuk felvetett problémák. Tóth Kinga meglátásai a legérdekesebbek, mint a két kultúra és nyelv között ingázó alkotóé, neki nagy rálátása van mind a magyar, mind a német színtérre. Szerinte sok tekintetben máshogy alakul egy női és egy férfi szerző debütálása. A nőknél például gyakran hiányzik a „játszószoba”, egy saját hely az alkotásra, mert nem evidens, hogy kell egy saját tér. Eleve csúszással kezdenek a nők, ha a húszas éveikre családot alapítanak, gyerekeiket iskolaképessé nevelik, majd újra az íráshoz fordulhatnak, már lecsúszhatnak az ösztöndíjakról, rezidenciaprogramokról, mert azok nagyrészt negyven éves kor alattiakat céloznak meg. Tóth Kinga a rendszerből a nyelvváltással lépett ki, foglalkoztatta a német nyelvű irodalom, a hibrid nyelven írás. Persze a kísérletezéseire reagálva érkeztek a kéretlen jó tanácsok is, hogy le kellene mondania a szokatlan formákról, sőt minden más művészeti területtel való foglalkozásról le akarták beszélni, mert csak egyre kell (illik?)  koncentrálni, akkor lesz sikeres. Szerinte ezekre a hangokra nem kell hallgatni. Ő annak ellenére alakította ki a saját útját, hogy falusi környezetből indult, ahol nem voltak írói minták.

A beszélgetés kitért a családosság paradoxonára is: amíg valaki a gyerekeivel tanul, szakkörre jár stb., kevesebb ideje van irodalmi esteken részt venni, pedig sok minden még mindig informálisan, kocsmaasztaloknál dől el. Emiatt nehezebben jutnak el hozzájuk információk az aktuális ösztöndíjakról vagy rezidencia programokról is. Ráadásul gyakran már előre megvan a nyertes, így a kapcsolatépítésre tolódik a hangsúly, amiből a nők kimaradnak. A SZÍN ezt úgy igyekszik áthidalni, hogy az információt nem elhallgatja, hanem megosztja, nem a szivarszobákban, hanem nyíltan kínálja a lehetőségeket. Ez a fajta kommunikáció inkább egy szövet, egy szőnyeg, ami nem hierarchikus, hanem hálózatszerű – Tóth Kinga ezt a kommunikációt nagyon eredményesnek látja, ami segíthet nyitni a külföldi kapcsolatok felé is.

A szekciók közötti átvezetésként felolvasások következtek. Először női sorsokra is reflektáló fordítások hangzottak el: az első Esther Dischereit Egy halom dollár című szövegének részlete Nádori Lídia fordításában és előadásában, a második szövegcsokor pedig Anna Hetzker versei Dallos Emese fordításában és előadásában. Illetve Salgó Viktória, az NDK zenekar nagyszerű énekese adta elő saját dalait.

A beszélgetés második felében Tóth Kinga a moderátor szerepét vette magára, hogy elsőként Mesterházi Mónikát és Relle Ágnest kérdezze a fordításról és érdekérvényesítésről. Mesterházi Mónikának tizennégy év után jelent meg újra verseskötete, ez óriási szünet, főleg egy költő esetében, hiszen nekik nehezebb érvényesülni a prózaorientált piacon. Relle Ágnes ezzel egyetértett, a regények eladhatóbbak, ami fontos szempont, de a verseskötet neki személyes ügy, törekedni kell a jó versfordításokra is, és a művek láthatóvá tételére. Mesterházi elmondta, ő angolról fordít magyarra, ebből él, ezért elsősorban prózát fordít, a versfordítás ma inkább hobbi, mint egy stabil egzisztencia. Tóth Kinga kíváncsi volt arra is, mik azok a hazai irodalmi trendek, amelyek gyökeret tudnak verni német nyelvterületen is. Relle Ágnes szerint a traumafeldolgozás, az énmesélés és a történelem nagyon népszerű, ezért Borbély Szilárd, Kertész Imre és Tompa Andrea írásai is kelendőek Németországban.

Felmerült a kérdés, a beszélgetőpartnereknél mi hozta meg az áttörést, hogyan lehet valaki sikeres? Mesterházi Mónika kiemeli, hogy őt az érvényesülésben nem korlátozta gyerek vagy család. Ebben a társadalomban nem nőként érzi kihasználva magát, hanem értelmiségiként és szabadúszóként, mivel mindenki úgy gondolja, hogy ráér, van ideje. Az ő indulásakor a rendszerváltás irodalmában nagyon jó volt pályakezdőnek lenni, kíváncsiak voltak rájuk. Az első kötet még viszonylag könnyedén meg is jelent, utána volt igazán nehéz érvényesülni. Szerinte vannak genderfüggetlen témák, például a családregények, de jó irodalmat nem lehet valamennyi női(esnek tartott) empátia nélkül írni.

Relle Ágnes szülei ’56-ban menekültek Németországba, ő ott született, de otthon magyarul beszéltek, az lett a szíve nyelve, ahogy fogalmazott. Így a fordítás adta magát: fordítani a németül épp csak tanuló szülők és a világ között. Innen még nem egyenes az út a választott szakmáig. Ahhoz, hogy műfordítással és írással foglalkozzon, szükség volt a támogató közegre, a sárvári írótáborra és az újonnan induló folyóiratok pezsgő lendületére. A jelszó az volt: legyenek fiatalok, legyenek nők! A mai kulturális életet tekintve forradalmi ez a törekvés. Emellett alakultak egyetemi kéziratolvasó körök is, amelyek egyengették a szerzők és fordítók útját. Relle Ágnesnek a fordítótáborok sokat segítettek a kapcsolatépítésben, akkor ismerte meg Göncz Árpádot, Kukorelly Endrét, később ebből született egy osztrák-magyar antológia. Aztán a szabadúszó lét magával hozta a Goethe Intézetet, ami nagyon nyitott volt a nyolcvanas-kilencvenes években, volt lehetőség saját projektekre. Ezt a hagyományt a műfordítótábor vitte tovább (a korábban JAK, ma Prae Műfordítótábor a neve – a szerk.). Ezen a ponton Péntek Orsolya és Sophia Matteikat német műfordító is csatlakozott a beszélgetéshez. Sophiának nagy megerősítést adott a szakmájában a tábor, mivel a külföldi írók alaposan megismerhetik a magyar irodalmi életet, a szerzőket. Az est rálátást adott a fordított helyzetekre is, Péntek Orsolya szemszögéből. Neki az első regénye relatíve későn jelent meg, korábban képzőművész volt. Sokáig hezitált, hogy érdemes-e belevágni abba a harcba, amit a könyvkiadás jelent, de a Kalligram Kiadó bizalmat szavazott neki. Később portugálra és németre is fordították a szövegeit. Tóth Kinga azzal zárta ezt a szekciót, bízik benne, hogy az est után a beszélgetőpartnerei sikeresen tovább dolgoznak majd együtt.

Ezután meghallgattuk, hogyan is szólnak a nők. Először Péntek Orsolya szövegét hallgattuk meg a szerzőtől magyarul, és fordítójától Sophia Matteikattól németül. Ezt követte Mesterházi Mónika verse szintén magyarul, majd Relle Ágnes fordításában. Ez volt az este fénypontja. A szöveg, mint egy protézis, beépült a nyelv szövetébe, átalakult a fülünk hallatára. Ezért nagyszerű a projekt, mert szükség van arra, hogy az irodalom, mint a szőnyeg átszője a kapcsolatainkat és mindennapjainkat. Az est hivatalos része Salgó Viktória dalaival ért véget.

A projekt és a többi fordítás itt érhető el.

Fotó: Oláh Gergely Máté