A Kötetlenül sorozat történetében az első meghívott novellista Margetin István prózaíró volt. Az estet Az istenektől nem lopunk című novellarészlet felolvasásával indította, majd Florencia arról kérdezte Istvánt, milyen ambíciói voltak gimnazistaként az írással kapcsolatban, és ez hogyan változott meg mostanra. Mi volt az elsődleges célja azzal, hogy írói pályába kezdett polgári foglalkozása mellett? Már a Jelenkorban megjelent interjújában is említette, hogy már a középiskolában biztos volt abban, hogy jövőjét íróként képzeli el, korai novelláiban kamaszkori nehézségeit ragadta meg, ezekre úgy emlékszik vissza, hogy segítettek túlélni az akkori nehéz éveket.

A prózaírásra meg kell érni – vallja István, és ezt a gondolatot már gimnazistaként magáévá tette, sokat várt az írással.

A FISZ műhely sokat segített neki a szövegeket szerkesztésében, 2017-ben úgy érezte, itt az idő, hogy komolyabban nyisson az alkotás felé, több időt szenteljen rá. Polgári foglalkozása mellett energiáiból ritkán jutott az írásra, de gyakorlásként százszavas szövegeket hozott létre. Fokozatosan cserélt helyet életében az írás és a polgári munka.

Az olvasás szeretetét édesanyjától örökölte, számos csíkos és pöttyös könyvet olvasott el. Első írásai gyerekkorában születtek, versek formájában.

„Mióta írok, teljesen máshogy olvasok” – feleli István arra a kérdésre, hogy mik azok a művek, amelyek meghatározzák mindennapjait. Olyan, mintha az elmúlt öt év előtti olvasmányélményei nem is lennének – teszi hozzá. Visszaemlékezve kiemelte, hogy a történetiség érdekelte, legyen szó a Winnetouról vagy a Delfin-könyvsorozatról. Három konkrét könyvet is kiemelt, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy közelebb kerüljön az íráshoz, illetve ne csak a történetiség felől olvasson: Győrffy Ákos Haza, Darvasi László A lojangi kutyavadászok, Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című műveit, melyeket egy kedves barátjától kapott kölcsön.

István számára nagyon sokat jelentenek a szövegműhelyek, írótáborok: közösen dolgoznak a műveken, együtt „forgácsolják szét”, gondolkodnak róla.

Ezen kívül a szerkesztés iránti szeretetét a FISZ műhelynek köszönheti, az első szerkesztői tapasztalatokat Tóth-Czifra Júliától kapta. A másik nagyon meghatározó közeg számára Szolláth Dávid műhelye, ahová magabiztos véleménnyel érkezett, mivel a szövegeket előre egyeztették.

Két éve már készen volt egy kötetterve, erről azonban úgy gondolta, tovább kell fejlesztenie. A mostani koncepció arra épül, hogy minél szigorúbb szempontok alapján válogassa a szövegeket, ez az első lépés. Ezek a szempontok a legegyszerűbbektől a leginkább személyesig terjednek. István számára fontos, hogy először a novellák legyenek meg, csak aztán nézi meg, hogy ezek tudnának-e együtt működni.

Az egyszerű embertípusok megjelenítésére törekszik, úgy érzi, megértheti a gondolkodásmódjukat azáltal, hogy novellái szereplőivé válnak.

A megjelenő debütköteteket folyamatosan olvassa, nem csak prózát, hanem verseket is, de úgy gondolja, hogy vannak bizonyos líratípusok, amikhez „nincsen kulcsa”. István szerkesztőként is aktív, a FÉLonline szövegeit gondozta. A szerkesztéssel elsődleges célja a tanulás, de fontos volt számára a fiatal pályakezdők támogatása is.

A szerkesztéssel kapcsolatban elmesélte, fontos, hogy a húzásban a szerző ne a szöveg roncsolódását lássa, hanem az időspórolás, a javítás lehetőségét. Szerkesztőként, olvasóként és íróként máshogy olvassa a szövegeket. Műhelyezéskor szigorúbb szemmel vizsgálja a szövegeket, már megjelent kötet esetén megengedőbben tekint a művekre. Utóbbi kapcsán sokat gondolkozik azon, minek mi lehet a funkciója, miért maradtak egyes elemek benne a szövegben.

A Lehetne ez egy szomorú történet című írása megjelent a Mészöly Miklós születésének 100. évfordulójára kiadott antológiában, az Átfénylik rajtuk című kötetben. István tudja, melyek azok a Mészöly-írások, amik a leginkább hatottak rá – hozzáteszi, vannak olyan kortárs szerzők, akiknek az olvasásával „nem esik túlzásba”, ritkán olvassa műveiket, hogy ne kerülhessen túlságosan hatásuk alá, ilyen például Bodor Ádám.

István elmesélte, hogy gyakran használ értelmező szótárt, hogy minél pontosabban fogalmazzon írásaiban.

Egy alkotótáborban Darvasi László hívta fel a figyelmét arra, hogy mekkora különbség van a között, hogy a bogár mászik-e vagy megy, hiszen míg az egyik vertikális, addig a másik horizontális irányt feltételez – ekkortól fokozottan elkezdett figyelni szavakra és azok pontosságára.

Számítástechnikai végzettsége és az irodalom viszonya kapcsán István elmondta, hogy tervezi egy esszésorozat megírását, melyben azt mutatja be, hogy a programozás és a szépírás majdnem ugyanaz a dolog, nagyon közel vannak egymáshoz.

Szakmája és írása között az átmenet fokozatos volt, a programozás után projektmenedzser lett, tehát emberekkel került mindennapos interakcióba.

Bánhidi Lillával és Balogh Andreával létrehozták a TeátRoom lakásszínházat, ahol gyakran felolvasóesteket is tartanak – ezek az összművészeti események a tánc, a hang/zene területeit is bevonják, céljuk, hogy a szerzőket közelebb vigyék a közönséghez, illetve lehetőséget adjanak nekik arra, hogy a művészeti ágak fúziójával kísérletezzenek. Az esteken a szöveg az egyetlen fix pont, amit gyakran a hang- és táncimprovizációk egészítenek ki.

A beszélgetés végén István arról mesélt, hogyan reagált a közvetlen környezete a szépírói tevékenységre, majd folyamatos fejlődés szándéka került elő, mint állandó cél. Végül elhangzott a Lejátszási sebesség című novellája, melyben egy hétköznapi szituációból bomlott ki több, távolra mutató gondolatszál.