Volt óvóhelyeken, funkciójukat veszített szenespincékben, lakásokban, és igen, garázsokban is alakulnak műhelyek, művészeti klubok, ahol egymásnak mutatják be az alkotók a műveiket, kiállítások, felolvasóestek, kamarakoncertek, színházi előadások keretein belül, nem ritkán a műfaji kereteket átlépve, sőt figyelmen kívül hagyva. Mivel kis támogatású vagy támogatás nélkül működő baráti társaságokról van szó, bizonyos kompromisszumokat kell kötni, gyakran a művészi minőség rovására. Az underground ellenzői épp ezt vetik a színtéren szereplők szemére: befogadnak mindenkit, emiatt nagyon nehéz minőségi követelményeknek megfelelni. Az underground ugyanis elutasítja a perfekcionizmust. A botladozó amatőrnek ott éppúgy helye van, mint a tehetségtelen, ám akaraterős önjelölteknek, akik a művészetet önkifejezésnek használják, hivatkozva alapvető emberi jogokra, így az alkotás jogára is. Ezek a magánklubok tehát hasznosak. Nagyobb támogatók is felismerték a hasznot, és ma már nem indul olyan kétségbeejtő esélytelenséggel egy civil művészeti kezdeményezés, mint a mainstream intézményrendszerek kizárólagos támogatottsága idejében. A mai undeground már nemcsak művészeti szintér, nem ritkán társadalmi-szociális vitaestek helyszíne is. Egy-egy klub holdudvarában nemcsak nagyobb érdeklődésre számító művészek tartoznak, hanem az esélyegyenlőség nevében a társadalom peremén élő, elszigetelt, nem egyszer sérült alkotók is. Ezeket a klubokat műhelyeket személyes kapcsolatok szövik át, egy perszonális hálózat segíti működésüket fenntartásukat. Néhányuk képes lett kinőni a személyesség és lokalitás kereteit, működésük országos jelentőségűnek mondható. Ilyen a pécsi Szabadkikötő, a Falcsik Mari és Lantos László Triceps alkotópáros által működtetett budapesti MERSZ klub, vagy a szintén a fővárosban található, a Déli-pályaudvar környéki csendesebb utcák egyikében megbúvó Nyitott Műhely, Finta László kezdeményezése. Ez utóbbiban jártam március 18-án.

Ha már szó esett a személyességről, mint működtető erőről, hadd legyen a beszámolóm is személyes.

Ezen a pénteki estén két budapesti program közül választattam volna. Mihail Pletnyov és a Concerto Budapest lett volna az egyik választás, ha a biztos minőségre hajtok. De csábítóbb volt a bizonytalanság, hiszen az orosz virtuóz könnyebben visszakereshető. Így Pletnyov helyett a Nyitott műhely felolvasó koncertjét választottam. Annál is inkább mert a fellépőket régóta ismerem, tudom, hogy megújulásra képesek, és hogy remek hangulatot tudnak teremteni. A Nyitott Műhely egyik sorozatába csöppentem, mely felolvasóest köré szervez csoportos zenei improvizációt. Ezen az estén Szőcs Petra olvasott fel, a háttérzenét pedig a zenésztársadalom három különböző területéről érkezett muzsikus biztosította. Márkos Albert nevét azért írom ki, mert a Berciként ismert csellistát sokszor látom Bertalanként az írott elektronikus sajtóban. Hát nem az. Bercinek Albert a keresztneve ahogyan a zenei körökben szintén nem ismeretlen apjának is. Ezen az estén a zenei atmoszféra az ifjabb Márkos intenciói alapján épült fel. Bolcsó Bálint az elektronikus zene területéről érkezett, és a hátteret erősítette a zongorajáték enfant terrible-je, Palojtay János a klasszikus műfajok szigorú világából. Az ő megjelenése azért is megbecsülendő, mert az ilyen műfaji határátlépéssel a karrierjét teszi kockára: a klasszikus zenei elit nehezen bocsátja meg a könnyebb műfajok felé tett engedményeket.

Mindenek előtt Szőcs Petra teljesítményét kell kiemelnem. Erre nemcsak udvariassági szempont késztet, hanem a költő kifinomult szoborszerű alkatával kontrasztáló magabiztos előadása is. Tudjuk, hogy Szőcs Petrának a költészet nem az elsődleges foglalkozása. Ahogy ez Kelet-Európában gyakori, több műfajban dolgozik, leginkább filmesként ismert. Ezen az estén azonban úgy tűnt, hogy ő elsődlegesen költő, mégpedig jelentős költő. Nyilván nem annyira gyakorlott pódiumművész, mint a háta mögött zörömbölő zenészek. Mégis szinte rutinosan tartotta fenn a figyelmet, a szemével reflektált a közönségre, s mikor a papírjaiba merült, akkor is látszott az arcán egy halvány mosoly, mellyel tudatta közönségével, hogy jelen van, nem esett ki a szerepéből.

A felolvasót kihangosították, és ez volt az összekötő akusztikai elem a beszédhang és a zene között. Elsősorban Bolcsó Bálint kezelte a zene kapcsolódó rétegét, példás visszafogottsággal. A tulajdonképpeni ritmust és hangulatot Márkos Berci és Palojtay egymásra rezonáló virtuozitása adta. A költő mondanivalója néha eltűnt a két bölény zenei tobzódása mögött, de sosem annyira, hogy érthetetlenné váljon. Általában jellemző volt az egymásra figyelés, a kamarazenei intimitás úgy, ahogy a közhelyes megszólalások harsánysága és a drámai csendek közötti dinamikai árnyalatok gazdagsága is.

Az est tanulsága mindenképpen az, hogy a műfajok keresztezése a megújulás garanciája lehet. Nagyon sok kísérlet vetél el különböző okok miatt, amiktől az intézményes művészetszervezők félnek. Félnek attól, hogy a kísérletek és próbálkozások a színvonal csökkenésével, így a biztos örömet elváró közönség csökkenésével is járhat. Így az egyébként igen előremutató előadás egy magánműhely pincéjébe szorult. Ahol azért megmutatta létjogosultságát: ezen az estén a Nyitott Műhely összes helyisége megtelt.

A szerző fotóival