Látogatóba jön a húgom és a kisfia, anyám is velük tart. Egy éve nem találkoztunk velük. A kicsinek ajándékokkal készülünk, fél hónap múlva lesz az ötödik születésnapja, most van csak lehetőségünk személyesen átadni. Előző nap a boltban veszek nekik reggelinek valót, a bevásárlókosárba teszek egy üveg bort is. Anyám évtizedek óta kezeletlen depresszióval él, társaságban átlagosan két-három napig tudja kontrollálni a rossz kedvét, a harmadik nap estéjén a húgomnak és nekem szükségünk lesz a borra.

Húszas éveimben, miután elköltöztem hazulról, több alkalommal próbáltam megszakítani a kapcsolatot anyámmal. Húgom és apám ilyenkor azt mondták, hogy mégiscsakazanyád. Azaz vedd fel neki a telefont, válaszolj az üzeneteire, hallgasd meg, ha sír, a sértéseket engedd el a füled mellett, ha azt mondja, szeret, válaszold, hogy én is. Egy ideje tudatosan nem töltök vele pár óránál több időt, most viszont egy egész hétre jön.

Mióta antidepresszánst szedek, eszméltem rá, hogy az anyámat tulajdonképpen nem ismerem. Beszél hozzám valami belőle, ami az ő arcát használja, az ő hangján szól, ami keserű, irigy, és közel áll a halálhoz. Fogalmam sincs, hogy anyám igazi személyisége, ami örökké a kezeletlen betegsége hátterében marad, mire hogyan reagálna. Hogy mit érezne, ha tudatosulna benne, hogy ebben a verziójában ő az az ember, akire a legkevésbé szeretnék hasonlítani.

Jól számoltam, a harmadik napon kinyitjuk a bort. A húgommal mezítláb osonunk ki a lakásból, hogy fel ne ébresszük anyánkat, aki a nappali kinyitható kanapéján alszik a kicsivel. A lépcsőházban vesszük fel a cipőnk, beszélni csak akkor merünk, amikor már kiértünk az épületből. A társasházak közti udvaron, egy padon ülve, közvetlenül az üvegből iszunk, mint a kamaszok. Én egyik cigire gyújtok a másik után. Anyánk, mint aki megérezte, hogy kibeszéljük, fél óra múlva felhívja a húgomat, hogy merre van.

Sokat gondolkodom rajta, mit adjak át az unokaöcsémnek. Tudom, hogy felnőve elsősorban a kedélyemre és a dolgokhoz való hozzáállásomra fog emlékezni. Négykézláb mászok vele a fűben a Großer Tiergartenben, miközben próbálunk minél közelebb lopódzni a vadnyulakohoz. A Tempelhofer Felden vele együtt pörgök; bevallom neki, ha valamit hibáztam, és igyekszem felelősséget vállalni a következményekért. Megtanítom őt szándékosan böfögni. Próbálom távol tartani attól a valamitől, ami bennem is ugyanúgy ott leselkedik, mint anyámban.