Amikor általános iskolás voltam, arról álmodoztam, hogy egyszer Írországban fogok élni. Amikor középiskolás lettem, a faluban, ahol felnőttem, új erőre kapott a sváb identitástudat, a helyi újságot magyar és német nyelven adták ki, és kiírták a helységnév táblára a falu német nevét. Akkoriban sokat olvastam a kollektív felelősségre vonásról, és sajnáltam, hogy sváb származású anyai nagymamám sosem beszélt hozzánk németül. Akkor Németországba akartam költözni. Egyetemistaként már Japánban akartam élni.

Amikor Berlinbe költöztünk, tudatosult bennem, hogy még sosem jártam ilyen messze Magyarországtól. Gyerekkori családi és felnőttkori nyaralásaimat elsősorban magyar városokban töltöttem, Egerben, Gárdonyban, Kőszegen. Amikor 2001-ben, tizenegy éves koromban újraépítették a Mária Valéria hidat, elmentünk Esztergomba, és átléptünk a híd közepén jelzett határvonalon. Na, most külföldön vagyunk, mondták apámék.

Nem tudom, mikor szűkült be így a világ. Mikor vált elképzelhetetlenné, hogy másik kontinensre lépjek, mikor vesztette el a nyelvtanulás a praktikus voltát. Persze, tanultam németül és angolul, a filmeket eredeti nyelven, feliratozva néztem, és ha érdekelt valami speciálisabb téma, például a vegetáriánus étkezés, természetesnek vettem, hogy angol nyelven nézzek utána. De egy idő után a nyelvtanulás is olyan lett, mint a matematika: üdítő szellemi elfoglaltság, néha hasznos, de azért, ha a deriválást elfelejtem, nem baj.

Nem tudom, hogy kell egy idegen nyelven kedvesnek lenni. Hogyan kell csak célozni valamire, tapintatosan fogalmazni. Lényegre törők a mondataim, nyersek, és képtelen vagyok viccelni. A személyiségemből csak a funkcionális rétegeket mutathatom meg.

Mióta itt vagyunk, mindenről magyar helyek jutnak az eszembe. Freikörperkultur van a berlini Városligetben, a Rákóczi-téren a világ összes nyelvén beszélnek. Telegraffitizték az ötödik kerületet. A szabadidőnket az itt élő magyar barátainkkal töltjük, időnként kirándulunk a második világháborús berlini romokból épített pilisi dombok közt, és Hűvösvölgyben lakunk.

Fotó: Ördög Ivett