A második világháború egyik tragédiájaként tömérdek magyar zsidó került náci táborokba, amelyeket soha nem hagyhattak a hátuk mögött, vagy csak rettentő traumák által sújtva. Azok, akik Magyarországra érkeztek vissza, nemcsak életük újrakezdésének nehézségeivel szembesültek, hanem a hatósággal szemben elvesztett bizalom érzésével is. Itt a könyv nézőpontjából a Zsidó Tanácsok (németül: Judenräte) kapnak központi szerepet. Közel 150 ilyen tanácsot hoztak létre 1944-ben a nácik és magyar szövetségeseik itthon, melyeket a magyar kormány hamarosan jogilag is megerősített. Ezeket a zsidóság ügyeiért felelős hatóságként definiálták, posztjaikat a zsidó értelmiség rangos tagjai foglalták el. Kapcsolattartó funkciójukat tekintve ideális esetben a német szervekkel kötötték volna össze a magyarországi zsidóságot. Ezek közül a legjelentősebb a Budapesten működő Magyarországi Központi Zsidó Tanács volt. A Tanácsnak olyan vádakkal kellett szembenéznie a későbbiekben, mint hogy behódolva a náci birodalomnak nem figyelmeztette a közösséget, így bűnrészesévé vált a  népirtásának, amelyet a magyar zsidóságnak kellett elszenvednie.

 Laczó Ferenc

Mind a maga, mind a Tanács cselekedeteit igyekezett megmagyarázni Munkácsi Ernő (1896-1950), a magyar zsidó elit kiemelkedő tagja, aki az említett Központi Zsidó Tanács főtisztségviselőjeként tevékenykedett a nyilasok hatalomátvételéig, amikor is bujkálni kényszerült. A haláltáborok felszabadítását követően is a zsidó közösségen belül vállalt pozíciót egészen haláláig. Könyve a zsidó tanácsok háború alatti pozícióját, struktúráját, cselekedeteit jeleníti meg, amit belső szemlélőként tapasztalt meg.

Ebben a történeti kontextusban foglal helyet a beszélgetés. Laczó kiemelte, episztemológiai szempontból mennyire fontos, hogy Munkácsi nem csupán feldolgozta a könyvben primer történelmi forrásként hivatkozott dokumentumokat, hanem korábban előállításukban is közreműködött. Vajon ez a fajta kettős mesélői szerep milyen ellentmondásokat eredményez? Hogyan vélekedjünk ezek alapján a Tanács pozíciójáról, tevékenységeiről?

Munkácsi Ernőt gyakran a helyzetéből fakadó előny kihasználásának vádjával illetik visszaemlékezése kapcsán. Ez okozza a történészi dilemmát, mely abban rejlik, hogy a szerző résztvevőként, könnyen kontroll alatt tudta tartani azt, ami hangsúlyos az igazság feltárásában. Továbbá a Judenrat bűnösségét abban látják a vádlók, hogy együttműködésükkel negatívan hatottak a magyar zsidóság sorsára. A legfőbb érv a hallgatást és az ennél erősebb tagadást helyezi a kritika fókuszába, mivel sokan lehetetlennek tartják, hogy a Tanács tagjai ne értesültek volna arról, hogy a deportálások kimenetele halálos következményekkel jár. Olyan vádpontok is szerepelnek itt, mint az Auschwitzból hazaérkező jegyzőkönyvek elhallgatása és ezzel párhuzamosan a zsidóság, főként a vidéken tartózkodók deportálása, míg a Budapesten lévő Tanács tagjainak többsége túlélte a tragédiát. Ezt a nézőpontot Hannah Arendt, illetve Raul Hilberg képviselte a legmarkánsabban.

Egy másfajta nézet ebben a dilemmában az, amelyhez a nemzetközi szakirodalom Lawrence L. Langer irodalmár ’Choiceless Choice’ fogalmát társítja. Langer fogalma azt jelenti, hogy a zsidóság olyan áldozati csoport, melyen belül az egyes személyek, ha el is követtek valamit, az nem saját választásuk volt, hanem egy választás nélküli döntés, melyet a helyzet konstruált meg. Sokan, akik ezt az oldalt képviselik, köztük Munkácsi is, azzal indokolják álláspontjukat, hogy ha máshogy is döntöttek volna, ha figyelmeztették volna a zsidóságot, akkor sem alakultak volna másként az események, így ők a kevésbé rosszat választották, ami a kooperáció volt, mert az reményt jelenthetett a túlélésre. Ez pusztán csak kettő a számos lehetséges nézőpont közül, melyek teljesen, részlegesen vagy akár egyáltalán nem ítélik bűnösnek a Tanács tagjait. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ebben a tekintetben vajon lesz-e valaha konszenzus? És a könyv hogyan illeszkedik ebbe a narratívába?

Ebben a vitában valószínűleg nem lehet konszenzusra jutni, és nem is feltétlenül kell. Nina Munkhoz, a könyv szerkesztőjéhez és Csősz László történészhez hasonlóan Laczó azt tartja fontosnak, hogy egyaránt interpretálják a Munkácsi által felhozott érveket és ezek viszonyát a vádlók érveivel. Ezzel megadják a lehetőséget a többnézőpontú eseményértékelésre, nem tendálnak egyik oldal felé sem. Elsősorban az edukációt, az ismeretterjesztést tekintik fő feladatuknak. De mégis, kiket szólítanak meg?

Az egyértelmű, hogy a történészi szakma számára a magyar kiadás újabb diskurzusok elindítására ad lehetőséget a holokausztkutatás témájában. Emellett – habár a könyv nem könnyű olvasmány –  én mégis mindenekelőtt egyetemi hallgatóknak ajánlom, többek között azért, mert izgalmas, hogy korhű dokumentumokon keresztül kapcsolódhatunk a történelmünkhöz és ez alapján ismerhetjük meg a szervezetek felépítését, hierarchiáját. Ugyanakkor ez a memoár mindenkihez szól, aki szeretné a holokausztot jobban megérteni és teljesebb képet kapni róla.

Munkácsi Ernő – Hogyan Történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című visszaemlékezése 2022. április 16.-án jelenik meg a Park könyvkiadó gondozásában.