Sári Edina a petefészekrák-ellenes küzdelem egyik élaktivistája, regényeinek (Életrevaló, MANóPauza, MeNŐpauza, MűNŐpauza) főszereplői, Durica Katarina regényeihez hasonlóan mindig nők. Ez a tendencia a Halálúton Horvátországba című könyvében is folytatódik, de egészen máshogy: a modernkori negyvenes európai nő problémáit hátrahagyva merőben más miliőbe ugrik bele, egy közel-keleti nő képében. Nem ő az első magyar írónő a terepen; Borsa Brown egy egész sorozatot gyártott le az arabokról, az eladási számokat tekintve elég sikeresen, és ha csak a regény címét olvasom, akár még Fejős Éva utazós nyáriolvasmányai mellett is el tudnám képzelni a könyvespolcon (leszámítva a halálút kifejezést és a borítón virító lebombázott épület „hívogató” képét).

A leírás magas labdát jelez; a történet egy Szíriából, balkáni keresztény származású édesanyja rokonaihoz menekülő, kurd muszlim lány viszontagságos útjáról szól, amely során „belső utazást” is tesz, feltérképezve önmaga fizikai és szellemi határait. Már ennyi információ kibontásával is minimum egy négyszáz oldalas regénynél tartunk, de az író még csavart egyet a történeten: az értelmiségi családból származó Dzsamila lelki társa az út során Anne Frank lesz, naplóján keresztül. Számomra, aki nőként és vallás szempontjából is közel érzi magát a témához, ez volt az ígéret, ami igazán kinyittatta velem a könyvet. Kár, hogy az Auschwitzot megjárt Anne-idézetek végül súlytalanul lebegtek, néhol kifejezetten erőltetetten passzírozódtak Dzsamila gondolatai közé. Mintha az írónő megfőzte volna a történetet, majd eszébe jutott, hogy kimaradt belőle egy „titkos összetevő”, gyorsan lekapta hát a polcról és meghintette vele az ételt, ám mivel a mondatok addigra már összefőttek, igazából a fűszer nem tudta kifejteni hatását. Zavaróan sok történet bújik meg a szöveg mögött, melyekből talán a nőként való menekülés veszélyei tudnak kibontakozni érdemben, a többi további könyvlapokra várva marad az éterben.

Dzsamila egy angol-testnevelés szakos tanárnő, aki a rakkai könyvtárban épp Anne Frank naplóját olvassa, amikor az épületet egy bombatámadás porig rombolja. A regény központjában Dzsamila és gondolatai állnak, a mellékszereplők a fordulatokhoz hasonlóan felbukkannak, majd néhány oldal után eltűnnek, mint kellékek egy egyszemélyes drámában. A könyv felütése erős visszaemlékezéssel győzi meg az olvasót, hogy ne tegye vissza a könyvet a polcra, ám a történet maga aztán kissé felszínesen indul; sok a leírás, kevés a mutatás. A könyvben nem elég hangsúlyos az érzelmek megjelenítése, a karakterek árnyalása, amitől igazán maradandóak lehetnének nem csak a regény által felvetett gondolatok, de a figurák is.

Összeomlik az iskola, Dzsamila megsebesül. Napok telnek el így, de valahogy „nem jön át”, hogyan érez Dzsamila azon kívül, hogy fáj a teste. Később a barátnőjét lábon lövik és elvérzik, de ezt is az olvasó maximum egy pillanatnyi tűszúrásként éli meg; a barátnő hirtelen jön, hirtelen megy, a mondatok nem zúznak csontot, a gyászolók részvétét inkább csak fejben éljük meg. Hiányzik az erőteljes kép, ami a 21. századi deszenzitált embert lábon lövi.  A szöveg belendül és hitelesebbé válik, amikor specifikusan női tapasztalatokat (például a menstruációt) tematizál a szerző. Érezhetően nagyon igyekszik azonosulni Dzsamila szerepével, s bár párbeszédei olykor naívan hatnak, a fordulópontoknál, illetve azoknál a részeknél, ahol kulcsfontosságúvá válik a főhős női neme, nagyon is erőteljesen sikerül láttatnia.

Valószínűleg a láttatás reményében is íródott a történet egyes szám első személyben, megkísérelve létrehozni egy olyan imaginációt, ami közelebb visz az átéléshez. Összességében úgy gondolom, az E/1. nem tett jót a regénynek, még akkor sem, ha értem, hogy az író Anne Frank naplójához hasonlóan akarta elmeséltetni Dzsamilával történetét. Úgy gondolom, kétféle történetnél működik jól az E/1 elbeszélési mód: ha saját átélést dolgoz fel az író, vagy ha színészi vénával megáldott, és ezáltal biztos kézzel képes szerepet játszani. Lehet, hogy ebben a történetben pont az E/3 bújtatta volna még inkább az olvasót Dzsamila bőrébe.

A szöveg ettől függetlenül működik, a film néhány oldal után beindul, bár a muszlim világban jártas szemfüles olvasó azért kiszúrhat itt-ott néhány apró pontatlanságot, mint például, hogy a halott muszlim testét mindig fehér és nem kék színű lepelbe csavarják (a kurdok is), illetve hogy egy muszlim nem „hordozza a keresztet”, és nem „imádkozik”, amikor fohászkodik. Ezen apróságoktól eltekintve a történet, még ha a Keleti pályaudvaron táborozó migránsok szülte fantáziaregényről is van szó, számomra hiteles. Sári Edina nem ítélkezik, nem idealizál, és nem önti nyakon a szereplőket az arabokról mondott általánosításokkal. Ellenben nekimegy az iszlám vallásúak körül keringő sztereotípiáknak, és (pl. ha Dzsamila értelmiségi nőalakjára gondolunk) direkt olyan köveket emel ki a folyóból, amikről nem szokás a közmédiában tudomást venni.

A regény kellemes tempóban sűrűsödik, nem kapkodjuk a fejünket, mint valami Marvel filmben; nem lökdösnek le embereket háztetőkről, nincs ISIS katonák általi lefejezés, és még a csiklóját sem vágják ki senkinek. Azaz folyik a vér, hisz háború és életveszély van, de nem tocsogunk benne. A főszereplő bár állandó fizikai stressz alatt áll már csak amiatt is, mert több száz kilométereket menetel étlen-szomjan, néhány száz dollárral a zsebében, Sári Edina inkább a kihívások lélekre mért nehézségeire irányítja a fókuszt. Avagy a csontsoványságban nem a fizikai fájdalom a legrosszabb, hanem annak látványa a tükörben. Az egész-ség elvesztése. Ha ebből a szempontból gondolunk a „belső utazásra”, akkor teljesítettnek is tekinthetjük az ígéretet, miszerint Dzsamila (akinek arab neve is beszédes; Dzsamila jelentése: szép) belső utazásáról fogunk olvasni. Ám ha belső utazás alatt jellemfejlődést értettünk, akkor csalódni fogunk, ugyanis Dzsamila már az elején is egy erős, határozott, értelmiségi nő, ami a történet során „csupán” megmérettetésre kerül és még erősebbé válik a végére. A főszereplő robbantás előtti személyéről igazából csak néhány visszaemlékezés árul el valamit, így a fejlődéshez viszonyítási alapunk nincsen.

Ezáltal egy egyszerű, néhány visszaemlékezéstől eltekintve lineáris történetmesélést alkalmazó, élvezhető és elgondolkodtató olvasmányt kapunk; történeteket, amelyek leplezetlen célja áthuzalozni az olvasói szíveket, és újrahangolni az empátia-húrokat benne. Sári Edina regényében ugyanis a történések folyamában mindig megkísérli közelebb hozni az emberhez az embert, és olyan részletekre irányítani a reflektorfényt, amik felett elsikkadhatunk, különösen, ha felületesen a közmédiából tájékozódunk.

Azzal is, hogy a halálút vége Horvátország, ahol Dzsamila közvetlen rokonai őslakosokként élnek, Sári Edina számos fontos kérdést zúdít a magyar olvasók nyakába. Például ma pontosan mit várunk el egy külfölditől, amikor azt mondjuk neki, hogy „ha idejön, tisztelje a kultúránkat”? Pontosan mit takar a kultúra a 21. századi globalizációban és hogyan értelmezzük a nemzet fogalmát? Hogyan viszonyulunk továbbá egy „félvérhez”? Kit tartunk „közülünk valónak” és ki az „idegen”? Mi kell hozzá, hogy egy idegent „közülünk valónak” tekintsünk, és közülünk való lesz-e valaha, ha beszéli a nyelvünket, de bőrszíne, vallása miatt mégis megkülönböztetjük? Számít-e bármit is, ha az „idegen” tehetsége kamatoztatásával a társadalom hasznos tagja akar válni? Mikortól „veszi el” a „helyiek munkáját”?

Az utolsó oldalak szövege igazán erőteljes. Ahogy Sári Edina eddigi könyveihez képest feljebb lépett az irodalmi ranglétrán, úgy érik be ez a regény is egy bizonytalan, kissé felszínes felütésből egy egészen komoly művé. Kíváncsian várjuk a következő regényt.