Bár a fülszövegben Szili József előre figyelmeztet: „Egyenként s nyelvileg ízlelendő. Ha valaki egyvégtében mindet beszedi, s a végén nem tudja, mint Keats a Csalogány-óda végén, fönn van-e vagy sem, kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét.” Én mégis megpróbálom egy este alatt végigolvasni a kötetet, mondván, nekem ne mondja meg senki, hogyan olvassak.

A tizedik vers után aztán forgolódok is az ágyamban, pislogok az órámra, a borítón látható kép festőjének nevét keresem a kötetben (Szabó-Lencz Péter), számolgatom a verseket (105), amelyeket Nyilas húsz cikluscím alatt rendezett el a tartalomjegyzékben. A kötetben ezek a versek azonban mégsem a megadott ciklus-tematika szerint szerepelnek, hanem teljesen új sorrend szerint, rímelve ezzel a versekből jól ismert álomlogikára. A tematikai kérdést a legegyszerűebben talán úgy fejthetem meg, ha az időrendi sorrendet teszem meg rendező elvként. A gyermekkor álmaitól haladunk a felnőttkor álmaihoz előre, már amennyiben az álmoknak van koruk, nemük.

Nyilas tehát szétszabdalja a valóságot, a kötetrendezés technikáját, és játszani kezd a darabokkal, mint az építőkockákkal. Játszik, álmodik s a kötet végéig fel sem ébred.

Milyen ez az álom?

Lidérces, sűrű, súlyos, reflexív, erotikus, titokzatos, indázó? Az biztos, hogy nem könnyű álmok ezek. Sokszor nyomasztók (Pillangó), ironikusak (Az MTI jelenti), olykor gyermekien tiszták és egyszerűek(Csillagapám és az álmok), máskor szétfolyók (Ennyi) vagy ütősen lezártak (Óz).

Végül megadom magam, és játszani kezdek én is a könyvvel. Felcsapom valahol, újra és újra, majd másnap ébredéskor, villamoson, evés közben, üres tíz percben, lefekvés előtt, míg nagyjából össze nem barátkozunk. Az útvonalat nem lehet megtervezni, csak tekeregni lehet benne, mint egy sötét város sikátoraiban, mint az emlékek és a tudatalatti után kutatva agyunk kanyarulataiban. Mint az Álmoskönyvben.

Így áll össze végül a kötet: az álom sajátos ritmikája szerint, azaz a makacs hétköznapi logikát felrúgva valami nosztalgikus, édesbús hangulatot hagyva maga után. Helyenként azért még ilyen, sokmindent elbíró szavak ellenére is túlzásnak érzek bizonyos verseket. Vagy éppen kihagyhatónak. Persze mondhatjuk, hogy az álmait az ember nem válogathatja meg. De a kötetét igen.
























Milyenek a versek? A költő nem spórol sem a témákkal, sem a formákkal. Mindent megír, mindent és még azon túl is. Egyszerre improvizatív és precízen megtervezett, de mint tudjuk, improvizálni csak az tud igazán jól, aki minden lehetőséggel tisztában van.

A versek gyakorlatilag mindhárom műnemet magukba olvasztják. Lírai,  drámai elemek egyaránt megtalálhatók bennük , jó adag mágikus realizmussal fűszerezve, de talán mégis az epika van túlsúlyban. A történések már önmagukban olyan erős és expresszív képeket hoznak létre, melyek megfestik a vers szövetét különféle bonyolult metaforák, szóképek nélkül is. Épp ezért nehéz a kötetben olyan sorokat találni, amelyeket a recenzens bevághatna ide, hogy hosszabb legyen a kritika, vagy amelyeket szerelmes levélben, SMS-ben elküldhetnénk kedvesünknek, netán kitehetnénk a különféle baráti oldalakra mottóként magunkról. Nyilas versei egészükben állják meg a helyüket, mint a rövidfilmek.

A kötet jellegzetessége még a számos hivatkozás, a Szentírástól kezdve Csáth Gézán át k. kabai lórántig vagy Zemlényi Attiláig. Intertextuális, összeollózott nyelvlogikai versek ezek, melyek megbontják a hagyományos versírási technikát, zavarba ejtve az olvasót, hogy lám, helyenként sem az egyeztetés, sem az illeszkedés nincs rendjén, de mivel álomban vagyunk, mégis működik. Az idézett szerzőket egyébként gondosan fel is tünteti Nyilas a kötet végén.

Csodálkozom azon, hogy a kötettel kapcsolatban miért nem merült fel a "felnőtteknek szóló gyerekversek" alcím, hiszen ennyi szürreális, meseszerű elem szinte kézenfekvően magával vonja ezt az értelmezési lehetőséget is. Olvashatnák a kötetet olyan tizennyolc év feletti gyerekek, aki szeretik az olyan meséket, amikben bikák erőszakolnak meg lányokat, langyos esti ligetek, pillangók, rácsos ágyak, sarkunkba harapó pulik, szakadékok, smaragd ragyogású luxusvonatok, bájos háromszögek, szétterült barna hajú halott sellők, a Jethro Tull együttes és fokhagymás lángos lebeg egymás mellett.

És hogy az álomversek versek-e vagy álmok, vagy a kettő megkülönböztetése − költészetről lévén szó − lényegtelen? A választ talán Nyilas Atilla Opálos című verse adja meg.



Opálos

Az álomvers négyszer négy hasonló,
átlag hosszúságú sorból állt, rend-
szerszerű végrímek nélkül, gazdagon
áthajlásokban, a mondatok indáztak

benne, mint hínár a sodrásban, tehát
látványra ilyesfajta volt, vagy mint a
Lázbeszéd, noha kevésbé szaggatott
dikciójú annál. Miközben többször át-

futva próbáltam memorizálni, láttam,
javítani lehetne rajta egy szót s talán
még valamit, de mikor megébredtem,
már nem tudtam mást fölidézni, csak

egy szaruhártya közelképét, férfiét, és
hogy legutoljára azon töprengtem fél-
álomban, opálos szemmel legyen-e a
zárósorban, avagy opálos tekintettel.