PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád? 

Mielőtt válaszolnék, mindenekelőtt szeretném a kérdés által felvetett, meghatározó terminológiai előfeltevéseket közelebbről szemügyre venni. A „közösségi zene” kifejezés, valamint az általa felidézett „individuális zene” markáns fogalmi kiindulópontot jelentenek. Véleményem szerint azonban minden olyan zene, amely a funkcionális harmónia és ritmus feltételein alapul, már bizonyos fokig közösségi alapú; szemben az olyan zenével, amely általában lemond bármiféle közös „nyelvről”, és teljes mértékben az önmaga által kijelölt feltételekre támaszkodik. Ha viszont tágabban értelmezzük ezeket a fogalmakat, és a zenei funkcióra való támaszkodás nem feltétlenül zárja ki az individualitást, akkor viszont nem értem, miért kellene a priori elkülöníteni az úgynevezett „populáris műfajokat”.

Ahelyett hogy a nem-klasszikus műfajokat a „közösségi zene” elnevezés alatt vonnánk össze, inkább a „populáris zene” és „popzene” további megkülönböztetését javasolnám; mégpedig a popularitás fogalmához való eltérő viszonyulásuk alapján. Ha a popularitást a konformizmus és a közmegegyezés megnyilvánulásaként definiáljuk, akkor a „populáris zene” olyan közeg, amely ezt a közmegegyezést vagy megteremti vagy szentesíti. A „popzene” ezzel szemben általában az ellenkultúra képzetét foglalja magában; azaz a közmegegyezés elutasításának, aláásásának, sőt megsemmisítésének a közege.

Az előadói műfajok gyűjtőterminusaként használt „populáris zene” magában foglalja a rock, a pop, a jazz és a klubzene megnyilvánulásait. Minden más „közösségi” műfajjal ellentétben a popzene mindig konkrét előadói személyiségekhez (ún. „sztárokhoz”) kötődik, akik nem pusztán előadják a zenét, hanem meg is töltik egyéni előadói tartalommal, amelyet az intonáció, az artikuláció, a frazeálás, a hang‒zaj arányok fejeznek ki. Annak érdekében, hogy ezek az előadói mozzanatok erőteljesebben kiemelkedjenek, a zenei forma gyakran néhány alapakkord ismerős mintájára redukálódik. Másrészt, ha az előadói mozzanatokat jelentősen kierősítik, akkor az elidegenedés, a rombolás és a torzítás formáit eredményezhetik, akár a kiinduló mintát teljesen megszüntetve; ez figyelhető meg a „zaj” műfajánál, amely eredetileg a rockzenéből alakult ki, az elektromos torzítás puszta hanghatásává sűrűsödött, és azóta a posztpopuláris zene önálló műfajává alakult át.

A „népzenével” kapcsolatban inkább a „folklorisztikus zene” kifejezést javasolnám, mivel az angol nyelvterületen az előbbi egy olyan kortárs műfajt jelöl, amely valóban a hagyományos zenén alapul, azonban a tényleges népzenével ellentétben legtöbbször nemzetközi hírű előadókhoz kötődik (mint például Pete Seeger, Woody Guthrie, Gus van Sant stb.), és ebben a tekintetben inkább a globális popkultúrának, semmint egy tényleges helyi közösségnek a jelensége.

Továbbá a „népzene” kifejezés olyan zenét jelöl, amelyet a fülhallás hagyománya közvetített és alakított ki, ezért gyakran „hagyományos zenének” is nevezik. A reproduktív média elterjedésével a 20. század első felében ez a hagyomány fokozatosan eltűnt. Az embereknek már nem kellett saját maguknak zenélniük ahhoz, hogy zenét halljanak, és a hivatásos zenészek, akiknek előadásait a közmédia sugározta, sokkal jobb minőséggel szolgáltak, mint bármelyik helyi amatőr. Ma már a világ minden tájáról származó zenék bármikor elérhetőek az interneten keresztül. Az a tény, hogy a hagyománnyal rendelkező zenék természetszerűleg hajlamosak a külföldi hatások befogadására, a helyi stílusok általános, felismerhetetlen beszennyeződéséhez vezetett. Így a modern társadalmakban már nem létezik autentikus népi kultúra. Vagy átalakult popkultúrává, vagy az autentikusság mesterséges fenntartására irányuló törekvése közben a szórakoztatóipar triviálissá és visszássá tette, ahogyan ez a német népdal vagy a magyar csárdás esetében is történt.

Mindezek után végül megválaszolom az eredeti kérdést. Kísérleti zeneszerzőnek tartom magam, ami annyit tesz, hogy a zenének az érzékelhető megnyilvánulásaitól független természetét kutatom. Ami a kiinduló kifejezéspárt, azaz a „közösségi zene” kontra „egyéni zene” kérdését illeti, munkámat egyértelműen az utóbbihoz sorolnám. De talán szerencsésebb lenne a „feltétel nélküli zene” kifejezést használnom, mivel a munkám valójában nagymértékben a saját magam által felállított szabályokon alapul, de mindezt nem azzal a szándékkal teszem, hogy individuális stílust alakítsak ki, hanem hogy megkérdőjelezzem magának a médiumnak a feltételeit; vagyis „mi van, ha megpróbálom nem-úgy csinálni?”

Zenéimben bármilyen jellegű vagy eredetű hangzóanyagot alkalmazhatok, de mindig a műfajtól független zeneszerzői megközelítéssel; az egyik művemben ez lehet egyszerű zajanyag, egy másikban hagyományos dallamfiguráció, miközben mindkét esetben akár ugyanazt a szerkezeti elvet használhatom. Munkáim általában nem „motívumokból”, hanem a hanganyag különböző állapotai közötti átmenetek folyamataiból fejlődnek ki; különösen a „zene” és a puszta zaj, de akár ellentétes zenei műfajok közötti átmenetekéből.

Nikolaus Gerszewski · no fun

https://nikolausgerszewski.com/project/no-fun/

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Mivel külföldiként élek Magyarországon, nem hiszem, hogy azt feltételeznék rólam, hogy a magyar közösséghez tartozom, legalábbis nem olyan értelemben, hogy az „identitás” kifejezés jogos volna. Ezért a kérdést inkább úgy fogalmaznám meg, hogy mik lehetnek az előnyei és hátrányai annak, hogy Magyarországon élek, és ez esetleg hogyan hat a munkáimra.

Magyar kollégáimmal ellentétben én tudatosan választottam ezt az országot lakóhelyemnek; igazából nem az előnyök és hátrányok mérlegelése alapján, hanem inkább bizonyos affinitást követve; ugyanúgy, ahogyan az ember a személyes kapcsolatait választja. Berlinben, ahol korábban éltem, az „előnyök” kétségtelenül számottevőbbek voltak, azonban ott nem éreztem jól magam.

Magyarország egy kis ország, többé-kevésbé mindenki, aki a művészvilágban számít, ismeri egymást, és mindenki körülbelül ugyanolyan helyzetben van. Tekintettel a jelenlegi kormány kultúrpolitikai programjára, gyakorlatilag minden épeszű művész a föld alá vonul, ami általában nem rossz hely egy művész számára. A művészeti közösséget alapvető szolidaritás jellemzi, mivel mindenkinek ugyanaz a prioritása: a művészet függetlenségének védelme. Magától értetődően nem a tekintélyelvű kormányzás mellett érvelek ezzel azért, hogy megőrizzük a művészetek földalatti státuszát; hanem a művészetek mindenféle társadalmi körülmények közötti, mind politikai, mind pedig gazdasági függetlenségének fenntartása mellett érvelek.

https://www.mixcloud.com/ahad/ordinary-music-36-for-viola-guitar-20089-live-at-music-after-the-end-of-music/

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

Alapvetően nem egyfajta közönségnek komponálok. Nagyon hétköznapi anyagokat használok, amelyekkel bárki azonosulni tud, és kategorikusan elutasítok mindenféle társadalmi osztály szerinti különbségtételt a művészetben. Ugyanakkor a művészet bizonyos fokig mindig titkos tudáshoz kapcsolódik. Ez a tudás alapvetően bárki számára elérhető, persze nem éppen az újságokban találhatók. Erőfeszítéseket kell tenni ahhoz, hogy valaki megszerezze, és erre csak nagyon kevesen hajlandóak. Ők az én célközönségem.

Nikolaus Gerszewski · Inert Mass

https://soundcloud.com/nikolaus-gerszewski/inert_mass?in=nikolaus-gerszewski/sets/works-for-12-string

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja? 

Nyilvánvaló, hogy az elmúlt mintegy százhúsz évben az európai zenét döntő mértékben befolyásolták az Európán kívüli kifejezésmódok hatásai; ez nemcsak a korábbi, úgynevezett „harmadik világot” jelenti (tudomásom szerint a világnak ezen kifejezése a szovjet-kommunizmus összeomlása utáni átrendeződés óta már nem megfelelő), hanem az olyan fejlett országokat is, mint Japán vagy Dél-Korea. Ezáltal alternatív idő-, ritmus-, tonalitásfogalmak, sőt alternatív „hang”-fogalom is megjelent, ami a hangmagassági sorrend általános relativizálásában csúcsosodott ki ‒ ez a 20. századi nyugati zenében jelentős paradigmaváltásnak tekintendő.

Én személy szerint alig hallgatok százévesnél régebbi zenét; ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az általam hallott zene, legyen az jazz, pop vagy „klasszikus”, már eleve tudatosan vagy öntudatlanul Európán kívüli elemekkel fertőzött. Legtöbbször ez eszembe sem jut; kivéve, ha ezeket az elemeket szándékosan hangsúlyozzák.

2009-ben Kalkuttába utaztam, hogy az indiai zene ritmus- és időszervezésének alapelveivel foglalkozzam. Ennek eredményeképpen a ritmikus ciklusok (tálák) indiai elképzelését építettem be a munkáimba, amit azóta is számos művemben alkalmazok valamilyen formában.

https://nikolausgerszewski.com/project/ordinary-music-vol-19-for-tabla-trio/

Fotó: Wéber Kristóf,

az interjút Ajtai Péter fordította