A Forte Társulat, a Pannon Várszínház és a Lukács Miklós Cimbiózis Trió együttműködésében, Horváth Csaba rendezésében került színpadra az Apró véres balladák a Szkénében. Az Ady-novellákból készült előadás költőnk éles szemű lélektani megfigyeléseit és balladaiságát ígéri. És bár ezek az elvárások nem, vagy csak részben teljesülnek, Horváth Csaba által látványos mozgásszínházzal, illetve a Cimbiózis Trió jóvoltából brillírozó kortárs folk- és jazzkompozíciókkal találkozhatunk.

Egy lány jelenik meg a színpadon, összekulcsolt kézzel, jobbra-balra járás közben, mint egy bevezetésképpen kiabálva meséli: két lakótársnő egy kis pesti szobában megfogadja, hogy este megálmodják a jövendőbeli férjüket. Természetesen mindketten ugyanarra az úrra gondolnak, a mindig kissé részeg alsó szomszédra. Kettejük közül azonban csak a pesti – aki egészen eddig férjet sem akart – látja a mosolygós urat. A vidékiben persze rögtön kél a gondolat: azt ugyan kérem mégsem lehet, hogy az a beesett dongájú városi liba álmodja meg! Visszaalszik tehát, és megfogadja, ha belédöglik is ugyanazt álmodja, mint szobatársnője. Kezdésnek nem különösen erős, de nem is feltétlen gyenge. Talán leginkább az érthetetlen előadásmód az, ami zavarja a nézőt.

De ekkor beindul a zene, és megkezdődnek a kortárs táncok, mozgáselemek. Brummog a basszus, ciripel a cimbalom, sistereg a dobseprű. Elnagyolt mozdulatokkal siet Jakab írnok. És ekkor érti meg az ember: itt mindenki kiabál. Kiabálnak a testek, hiszen mozgásszínházról beszélünk; kiabálnak a hangszerek, tekintve, ők adják meg az adott jelenet tónusát; és jobb híján kiabálnak a színészek, hiszen ennyi kiabálás közepette, ha nem próbálnának ők hangosabban ordítani, akkor egy szavukra sem figyelnénk. E három médium (mozgás, szöveg, zene) közti kakofónia azonban – néhol csak egy pillanatra, másutt egy egész jelenet erejéig – csodálatos szimfóniává kovácsolódik, vagy egy a versenyzők közül kiválva szólóba kezd.

Fel kell még hívnom a figyelmet egy apró disszonanciára: lélekábrázoló balladák. Noha a kettő nem zárja ki egymást, együttélésük viszonylag szigorú kereteket szab. Vajon lehet-e expozíció, és világos indítékok nélkül egy karakter lelki világába betekintést nyerni? Bizonyára, azonban itt a „balladai homály” esetenként inkább mint kontextustalanság csapódik le az előadás alatt. A karakterek mintha gyakorta nem is élő személyek lennének, csupán mechanizmusok egy történetben. Múltjuk, és jövőjük ismeretlen, csupán céljuk van: a történet adott szakaszának végéigrugdalása.

Továbbá gyakran nehezen találtam kapcsolódási pontot azzal a fajta karakter- és emberábrázolással, amely benépesíti a darabot. Bár nem célom, és nem is tisztem a Ady költői tehetségét vitatni, de azt hiszem, e történetek a karakterábrázolás szempontjából inkább mint handicap szolgálhattak. A svájci fogadóban este együtt zenélő család ugyan biztosan idilli kép volt a maga idejében, de a huszonegyedik századi ember inkább csak giccsként értelmezi a jelenetet. Míg az alapérzések regisztrálhatók, a szellemi miliő, a létkörnyezet, amelyben gyökereznek, magyarázatra szorulnak. Így tehát az estebéd utáni jódlizás idegen, az oda megérkező két Werther-jelölt pedig nem érthető. – Ady kopog, német a padló, de a híres precízség, nem elég ahhoz, hogy azt faláb-állóvá tegye.

Itt állunk tehát a nyikorgós, századfordulós magyar ember lélek-ajtócskája előtt, és két lehetőségünk van: beosonni és meglesni a Rózsikát aranyomat (FIGYELEM, ebben az esetben a faláb szigorúan a kertben marad, csöndben leszünk, csak suttogás!) vagy uccu neki, hajcihő, legyen hajnalig tartó csinnadratta! Ekkor ha az adott novella nem akar erején túl lélektani lenni, és a médiumok éppen kedvükre tombolhatnak, kész a szórakozás: máris Pesten járunk, pontosabban Jakab írnok jár ott, sőt nem is jár, inkább szalad. Szalad, talpal a „napiért” meg még egy kicsiért. Talpal ő, de csak addig, míg el nem törik a lába. Ekkortól persze „Jakab írnok írni sem tudott már, habár a lába hiányzott csupán”.  És hát mit kezd az ember egy amputált láb helyével? Az már maradjon meg a balladai homályban. Legyen annyi elég: Ady boldog, vasárnap este van, lehet hangoskodni, mindenki kiabálhat kedvére, az senkit sem zavar, hiszen nyikorog a padló, tulipántos a kisajtó, kopoghat a faláb, rophatja a cimbalom-jazzre.

Ady Endre: Apró véres balladák
Szereplők: Fehér László, Földeáki Nóra, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Rudolf Szonja, Widder Kristóf 
Közreműködik: Lukács Miklós Cimbiózis Trió
Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Gyárfás Attila – dob
Zeneszerző: Lukács Miklós 
Jelmeztervező: Benedek Mari 
Fény: Payer Ferenc 
Szöveggondozás: Földeáki Nóra, Horváth Csaba 
Rendezőasszisztens: Garádi Gréta 
Produkciós vezető: Trifonov Dóra 
Rendező: Horváth Csaba 
A Forte Társulat, a Pannon Várszínház és a Lukács Miklós Cimbiózis Trió közös produkciója
Fotó: Gáspár Gábor