Az eheti ÉS irodalmi szegmensét Petőfi és Arany kulturális szerepének összehasonlításával indítja Milbacher Róbert. Két fő szempontja, hogy mindkét költő első generációs értelmiségi, illetve kulturális migránsnak is tekinthető. Milbachert a két költő művésztársadalomba való beilleszkedésének különbségei foglalkoztatják. A magyar költészet ilyen nagy nevei hallatán talán meg sem fordul a fejünkben, hogy Aranynak milyen hosszú utat kellett bejárnia, addig a pontig, hogy felajánlhatta Madách Imrének a tegeződést. A parasztfiúból ekkorra már a Kisfaludy Társaság elnöke lett, ha nem így történt volna, szóba se állhattak volna egymással. Ugyanakkor a Petőfi-kultusz megszületésének is nehéz előzményeiről olvashatunk a tanulmányban – Vörösmarty támogatását megelőzően Petőfi elveszett volt a világban.  

Németh Gábor Dávid verseiben a családi terhek hordozásának érzékletes megjelenítésével találkozhatunk, amivel könnyű azonosulni. A lírai én a felmenők szándékos, vagy akaratlan nyomása alatt küzd az önérvényesítésért, miközben magányában megértésre, támogatásra vágyik, a válaszok pedig talán megbújnak a sorok között.

A tárcatár öt novellát vonultat fel. Kiss Noémi Edward király, vagyis a ködember világába vezet bennünket, a folyó, a mocsár és a köd közegébe, ahol ő uralkodik. A  két eltűnt szőke kislány esete meglepő módon nem váltja ki a várt szimpátiát, sok sajnálatot sem, ezzel ellentétben az alaptalanul megvádolt ködember, aki a vádak ellenére nem köthető a szomorú esethez, valójában megsiratja a gyerekeket.

Szeifert Natália romantikus hős-áldozat felállásának főhőse a megértő, támogató Doktor, aki fiatal, szerelmes az emberi test tudományába, és ítélkezés nélkül siet(ne) Misi bácsi, a szerethető ám iszákos idős férfi segítségére, akit (ahogy számított rá)  betörésen kap a saját rendelőjében Szeifert novellájának olvasása után az az érzésem támadt, hogy mosolyt akar csalni az olvasó ajkára egy olyan témával, amin semmi mosolyognivaló nincsen. Az olvasó feladata marad eldönteni, hogy végül megvalósult-e a happy end, mivel a zárlat többféleképpen értelmezhető. Személyes véleményem az, hogy a megoldás csak félmegoldásnak tekinthető.

Hogy a fal adja  címmel jelent meg Csuhai István kritikája Georg Klein Miakro című utopisztikus sci-fijéről, amely egy falak közé zárt világban élő öt férfi kiszolgáltatott és nyomorúságos életének bemutatásával indul, amiben a falak rejtélyes mozgása biztosítja nekik az élethez szükséges alapvető dolgokat, így az ételt, ivóvizet, ruhát. Csuhai kritikája felhívja a figyelmet a science fiction határtalan, mégis gyakran mélységektől mentes világának hiányosságaira. Annak ellenére, hogy a szerző kifejti, milyen messze áll tőle a sci-fi, és őszintén bevallja, hogy a könyv nem kötötte le az első pillanattól a figyelmét, a kritika olyan összefoglalást és értékelést ad, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A címben megjelenő szólás második fele: „a másikat” akkor kap értelmet, mikor a történetben bekövetkezik a fal megnyílása, így feltárva a külvilágot, a „másik” valóságot, ami a könyv hangvételén is rögtön változtat. Csuhai kritikája kiemelte a regény fordítójának, Mesés Péternek a munkáját a könyv magyar verzióját kifejezetten nagyformátumú, kiemelkedő műfordításként értékelve.

Csepeli György kritikának címén hamar megakadt a szemem: Mi lesz? A kis mondat egyszerű, annyira egyszerű, hogy alapvetően semmiféle feltűnést nem kelt elhangzása – de ezt Csepeli kritikája természetesen hamar megcáfolja. Földes György Nemzeti hegemónia című könyvének fókuszpontja a nemzet szó jelentésének meghatározására tett kísérlet, ebben a kontextusban éri el a könyv csúcspontját, mikor a kis mondat jelentősége történelmivé válik: Illyés Gyula egy nem várt találkozás alkalmával, szemtől szembe teszi fel Kádár Jánosnak a kérdést: mi lesz? A kérdésre természetesen csak évtizedekkel később kapunk választ.