Annak ellenére, hogy a tökéletes anya eszményképe már egy ideje a hollywoodi filmgyártás közegében is elkezdett felrepedezni, nagyon kevés olyan történet született, amely nem próbál meg glóriát vonni a gyereket nevelő nő karaktere köré. Az utóbbi években több film és sorozat állította középpontba a mindennapok végeláthatatlan teendőivel, a hálátlan gyerekek és a társadalom elvárásaival kínlódó, örökös kialvatlanságban szenvedő anya alakját, aki türelmével, kitartásával vagy humorával mégis példát mutat és szerethetővé válik. A hibái ellenére, vagy éppen azok megléte miatt azonosulható szülő karakterének mintaképével szemben Maggie Gyllenhaal rendezésében nem törekszik főszereplője kedvelhetővé tételére, aki környezetére adott furcsa és időnként ellenséges reakciói, valamint ambivalens szülői viselkedése miatt nemcsak érthetetlenné, hanem időnként nagyon nehezen elviselhetővé is válik a cselekmény során.

Az elveszett lány fő- vagy inkább antihőse a negyvennyolc éves, irodalmárként dolgozó Leda (Olivia Colman) hosszabb vakációra érkezik egyedül egy görög szigetre, ahol a pihenés mellett a következő szemeszterben tartandó kurzusaira próbál felkészülni. Munkájáról hamar eltereli a figyelmét a hangos és modortalan családjával érkező fiatal nő, aki egész nap odaadóan foglalkozik a kislányával. Nina (Dakota Johnson) és Elena elmélyült játékát, intim és szeretetteljes viszonyát fürkészve Leda feleleveníti saját anyai tapasztalatait, amikor – Ninához hasonlóan – a folyamatosan dolgozó férje segítsége nélkül kellett lányairól gondoskodnia. Élményei azonban éles ellentétben állnak a gyönyörű nőben megtestesülő tökéletes anya látszatával. A Jessie Buckley által megformált fiatal Leda számára az anyaság csapda, amelyben egyedül vergődve egyre távolabb sodródik tudományos karrierjétől, valamint áhított szerelmi és szexuális kapcsolatától.

Ferrante regényének (magyarul: Nő a sötétben, Magvető, 2008. Fordította Balkó Ágnes.) én-elbeszélőjeként Leda szenvtelen hangnemben, tárgyilagosan avatja be az olvasókat szülői kudarcainak történetébe, valamint emlékeinek és gondolatainak szövevényébe, megrendítően őszintén vizsgálva az anyává válás fizikai és lelki tapasztalatát, a társadalmi elvárások nyomasztó terheit, valamint a nők generációinak egymáshoz fűződő viszonyát. A szövegben ugyanis a lányaihoz fűződő kapcsolata mellett Leda számára megkerülhetetlen viszonyítási pontként szolgál saját felnövéstörténete és az anyjával való viszonya, amelyre azonban a filmes adaptáció összesen egy rövid párbeszédben utal.

Az egész kötetet szervező belső monológból a forgatókönyv Leda párbeszédeibe emel át részleteket, ezáltal a film egyik fő feszültségét éppen a kimondás aktusa, az elismerhetetlennek tűnő női vágyak és az anyai érzések felvállalása adja. Leda fokozatosan néz szembe egykori cselekedeteivel, kis lépesekben ismeri be önmaga és mások számára is múltjának részleteit, míg végül a film egyik kulcsjelenetében megvallja Ninának legsötétebb titkát.

Az Olivia Colman által aprólékos gesztusokkal megformált karakter esendő és kiismerhetetlen, hangulata folyamatosan ingadozik a meghatottság, az egykori tetteivel való szembenézés iszonyata és azok rezignált elfogadása között.

A főszereplő szemlélődésén keresztül Az elveszett lány a filmtörténetben meghatározó voyeurizmust idézi meg. A strandon sétálgató gyönyörű Nina olyannyira vonzza Leda tekintetét, hogy az a fiatal nő megszállottjává válva nemcsak figyeli őt, hanem a szigeten dolgozó személyektől információkat gyűjt róla és családjáról. Ezáltal a film kezdetén Nina a par excellence szemlélői pozícióban lévő néző számára is szinte személyiség nélküli alakként jelenik meg. Azonban a nőket tárgyiasító és külső tulajdonságaikra redukáló szemléletmód, amelyet a feminista kritika a – jellemzően férfi – megfigyelő alakjához kapcsol, több ponton is az ellenkezőjébe fordul a cselekmény során. A filmben ugyanis nők, pontosabban anyák figyelik egymást, tekintetük ráadásul folyamatosan találkozik, érdeklődésük egyre inkább kölcsönössé válik. A szemlélődéshez tartozó távolságot a Nina által megtestesített tökéletes fiatal anya pedig váratlanul felszámolja, amikor kétségbeesve kezdi el keresni a strandon szem elől veszített kislányát. Miután a pánikba esett nő kontaktusba kerül a segítségére siető Ledával, a két karakter párhuzamosan kezd el darabjaira hullani, megismerkedésükön keresztül egyre világosabbá válik esendőségük és sebezhetőségük. Miközben Nina mindinkább megkérdőjelezi a férjéhez és lányához fűződő idillikusnak tűnő kapcsolatát, az őket szemlélő Ledát saját múltbeli tettei és döntései kezdik el kísérteni.

A két nő szülői tevékenységét követő képsorok zavarba ejtően felerősítik a filmnézéshez tartozó alapvető illúziót, miszerint nézőként mások privát életébe nyerünk bepillantást. Ugyanakkor azt is megmutatják, hogy egy nyilvános helyen bármelyik gyerekével foglalkozó anya a leselkedésnek kiszolgáltatott helyzetben találhatja magát. A nevelő célzatú gesztusok és a gyerek viselkedésére adott reakciók azonnal ítélkezést váltanak ki a környezetből, az alapvetően bensőséges interakció kifürkészése pedig együtt jár az adott nő anyai képességeiről való általános érvényű következtetés levonásával. Egyértelmű azonban, hogy az anya társadalom által konstruált mércéjének lehetetlen megfelelni, a túlságosan odaadó szülő szinte ugyanannyira visszatetsző hatást kelt, mint az érdektelen vagy türelmetlen. A gyerekneveléssel küzdő fiatal Leda jeleneteinek bensőséges jellegét emellett tovább erősíti, hogy azok nem nyilvános helyen, hanem jellemzően a négy fal között, családi otthonában zajlanak.

Gyllenhaal rendezésének erőssége az atmoszférateremtés. A szereplők arcára vagy egyes testrészeire fókuszáló felvételeken keresztül a film rendkívül közel hozza a banális párbeszédeikben kapcsolódni sokáig képtelen, egymást pusztán felszínesen ismerő alakokat.

A színészek játéka tökéletesen érzékelteti, hogy karaktereiket a mélyben zajló, sokszor önmaguk számára is bevallhatatlan érzések foglalkoztatják, amelyeket csak tekintetükkel vagy egy-egy érintéssel képesek kommunikálni. Emellett a különböző idősíkok is egymáshoz tapadnak: a cselekmény előrehaladtával Leda emlékei olyannyira élővé válnak, hogy lányainak egykori mondókája, játékuk moraja áthangzik, szinte belenyúlik a nő jelenébe. Ezáltal a főszereplő nemcsak kiismerhetetlenné, hanem nagyon ellentmondásossá is válik. Annak ellenére, hogy környezetének gonosz, önző és természetellenes anyaként jellemzi önmagát, mégsem képes leválni és függetlenedni a lányaitól, a hozzájuk való viszonya határozza meg beszélgetéseit és gondolatait is.

Az elveszett lány éppen olyan szélsőséges érzéseket vált ki nézőjéből, mint főszereplője a környezetéből: miközben a benne rejtőző titok izgalmassá és vonzóvá teszi, időnként annyira különös és nyers, hogy az ember szívesebben tartaná magát távol tőle. Ettől lesz ez a lassan építkező film rendkívül felkavaró. Az esendőségükben megmutatkozó karakterek története folyamatosan ítélethozatalra ingerli nézőjét, miközben a kamera éppen ennek helytelenségét mutatja meg. A film női szereplői magukban hordozzák az elérhetetlen bálványnak való megfelelés kudarcából fakadó bűntudatot, valamint az anyává válás sorsfordító és traumatikus tapasztalatát, amelynek hatására mindegyikükben ott marad elveszett, soha vissza nem szerezhető lányságuk hiánya.

Az elveszett lány (The Lost Daughter) – színes, angolul beszélő, amerikai-görög dráma, 121 perc, 2021. Elena Ferrante regénye alapján írta és rendezte: Maggie Gyllenhaal. Operatőr: Hélène Louvart. Látványtervező: Inbal Weinberg. Zene: Dickon Hinchliffe. Szereplők: Olivia Colman (Leda), Jessie Buckley (fiatal Leda), Dakota Johnson (Nina), Dagmara Dominczyk (Callie), Ed Harris (Lyle), Peter Sarsgaard (Hardy professzor), Paul Mescal (Will), Jack Farthing (Joe). A film a Netflixen tekinthető meg. Premier: 2021. december 31. 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A felhasznált képek forrása: mafab.hu/Netflix