Állok az újságosnál, és arra gondolok, hogy mégiscsak értelmiségi vagyok. Egyetemet végeztem, két diplomám van, olvasó ember vagyok, tehát illene nyelveket beszélnem. Már idefelé kalapált a szívem, elfelejtettem kikeresni, hogy mondják németül, hogy dohány meg öngyújtó. Annyit tudok, hogy “szeretnék” meg “kérem szépen”, úgyhogy legalább udvariatlannak nem néznek talán. Egy levegővel elhadarom a nőnek, milyen márkájú dohányt, cigipapírt és filtert kérek, próbálok spontánnak és lazának tűnni, és képzek egy szót, ami reményeim szerint az öngyújtót jelenti. Magyarországon mindig kényszeresen ügyeltem a szép megfogalmazásra, olvasáskor, ha helyesírási hibát találtam, a legszívesebben tollat ragadtam volna, és belejavítottam volna a könyvbe. Most pedig itt állok, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat, és annyit sem tudok elmondani, hogy szeretnék egy csomag dohányt.

A nő néz rám szótlanul, nem csinál semmit. Fél percig próbálok szigorúan nézni a maszkom felett, hátha megerőlteti magát, és hirtelen megérti. Nem érti meg. Húzza a száját, én pedig arra gondolok, hogy arra gondol, hogy külföldi suttyó vagyok, úgy jöttem ide, hogy egy tőmondatot sem tudok elmondani rendesen. Mivel más lehetőségem nincs, megismétlem a mondatot, hangosabban, tagoltabban. Azok a magyarok jutnak eszembe, akik magyarul kiabálnak a külföldi turistának, hogy merre találja a 7-es buszt. Már fogyatékosnak is néz. Talán ezúttal a márkaneveket megértette, mert legalább odalép a polc mellé. Várakozva néz. Várakozva nézek. Feltesz egy kérdést. Egyáltalán nem úgy hangzik, mintha németül beszélne. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ebben az országban bárki is németül beszélne. Próbálom meghatározni, mettől meddig tart egy szó, de csak annyit tudok megtippelni a hangsúlyából, hogy eldöntendő kérdést mond. Úgy érzem magam, mint amikor nem értek egy viccet, de a többiekkel együtt nevetek, hogy ne nézzenek hülyének. Rávágom a kérdésre, hogy “igen”. Vékonyabb filtert ad, mint szerettem volna, de nem érzem magamban az erőt, hogy korrigáljak. Lerakom a legnagyobb címletet, amit a pénztárcámban találok, erre megint húzza a száját. Csak otthon merem megszámolni a visszajárót, hogy kikövetkeztethessem, mennyibe is kerül a cigi.

Harmadik vagy negyedik alkalommal vásárolok ezen a helyen, mikor rájövök, hogy az eladó mindenki másra is ugyanilyen utálattal néz.

Fotó: Ördög Ivett