A hatvanas évek Belfastjában fellángoló zavargások történelmi háttere előtt egy kisfiút látunk, aki fakardjával és -pajzsával söpör végig a munkásnegyed macskaköves utcáin. Az ő történetet követjük végig, amint az alig értett, de pontosan átélt családi feszültségek, az apahiány, az utca végén egyik napról a másikra fölállított barikádok, valamint az iskolai számtandolgozat és az első szerelem problémái között lavíroz. 

A számtalanszor látott felnövekedés-történetnek sajátos jelentőséget ad az észak-ír történelem e több évtizeden át tartó, erőszakos fejezete: a menni vagy maradni nem puszta kalandvágy kérdése, hanem egzisztenciális rettegésből fakad – s annál jobban emeli ki a lokálpatriotizmus, az „odaszületettség” imperatívuszának erejét.

E kettősség pedig oda-vissza hat: a történelmi távlatú eseményeket is a gyermeki nézőpont helyezi különös, alulnézeti perspektívába, ahol a családi otthonok betört ablakai és a barikád melletti rendőri igazoltatás egy sorba kerül az aggodalommal, hogy az iskolai dolgozateredmények hogyan befolyásolják az osztályon belüli hierarchiát, vagy hogy miként tudja egy kisiskolás fiúcska a saját életében alkalmazni a vasárnapi prédikációban hallottakat. Nem beszélve a legártatlanabb első szerelem megjelenéséről! 

Adódik az összehasonlítás az elmúlt évekből Alfonso Cuarón Romájával, ám míg az precíz stiláris megoldásainak és az általános felé kinyitott, tágabb érvényének köszönhetően egységes és hosszútávon érvényes munka lett, addig Branagh munkája ingatag lábakon áll, és többször átcsúszik a giccshatáron.

A mélyen személyes történetet a rendező a modern európai film hagyományaihoz csatlakozva fekete-fehér képekben tárja elénk – súlyosan terpeszkedik is a film egészén a nagy elődök nyomdokaiba lépés pedáns igyekezete és a film mint művészet hajdanvolt ethosza felett érzett édes-bús nosztalgia. Részint ennek köszönhetően – de nem kevésbé a rendező auteurszerepben való tetszelgése okán aztán indokolatlanul hosszan kitart egy-egy képet, gyönyörködik saját időnként remekül sikerült, máskor éppen csak középszerű vagy akár ezerszer látott kompozícióiban. 

Minden igyekezet ellenére a fekete-fehér esztétizálás sajnos éppen annyira hátborzongatóan mesterkéltté válik, mint Branagh sztárparádéval és dekadens színeivel-látványvilágával terpeszkedő krimiadaptációi (ld. a Gyilkosság az Orient Expresszent, vagy az éppen a Belfasttal egy időben moziba kerülő Halál a Nílusont).

Nem meglepő hát, hogy a rendező az észak-ír munkásosztály történetét is részletgazdag, de ijesztően steril díszletek közé álmodta meg. Van itt minden, és mindenből jócskán – csak sajnos ismét nem sikerült a giccshatár innenső oldalán maradni.

Nem hagyja ki a film a sanszot az önreflexióra sem, amely formailag és tematikusan is megjelenik – a visszatérően sulykolt filmrajongással, de még egy Thor-képregény pillanatnyi felbukkanásával is igyekszik a rendező az agyunkba vésni: a filmbéli Buddy nem más, mint a majdani, újszerű Shakespeare-adaptációkkal berobbanó, ifjú rendezőüdvöske alteregója. A korszerűség kényszere miatt természetesen Branagh formailag is többször kikacsint ránk a hatvanas évekből: amit szereplőink a moziban és a színházban látnak, mindig színesben ábrázolódik, ezek a jelenetek pedig, hajszállal elmaradva a szentimentális vallomástól, afféle szépelgő stiláris kísérletként hagynak rossz szájízt maguk után. Van Morrison zeneszerzőnek köszönhetően az egész film zenehasználata markáns – minél több korabeli slágert igyekszik felvonultatni a teljesség jegyében –, ám amikor egy cselekményszempontból alig megalapozott bulijelenetbe váratlanul belecsúszik egy musicalbetét, a néző könnyen elveszítheti a türelmét.

Balzsam a szívnek viszont az összes jelent, amelyben Buddyt a nagyszülei (Judi Dench és Ciarán Hinds) körében látjuk. Sokat köszönhet a film e veterán színészlegendáknak, és nem kevésbé a főszereplő ifjú, de annál ígéretesebb Jude Hillnek. Ezek a jelenetek képesek néhány percre megvalósítani mindazt, ami ennek a műfajnak a veleje volna: pontosan és átélhetően jelenik meg a gyermeki perspektíva álomszerűsége, a szeretett felnőttek pedig kvázi-óriásként magasztosulnak fel.

Ha majd minden jelenet képes lenne megőrizni ezt az egyszerű szerethetőséget, gyermeki derűt és őszinteséget, egy sokkal maradandóbb filmalkotással gazdagodhattunk volna. 

Belfast, angol filmdráma, 97 perc, 2021. Rendező: Kenneth Branagh, Forgatókönyvíró: Kenneth Branagh, Producer: Laura Berwick, Kenneth Branagh, Becca Kovacik, Tamar Thomas, Társproducer: Celia Duval, Zeneszerző: Van Morrison, Operatőr: Haris Zambarloukos, Caitriona Balfe, Jamie Dornan, Ciarán Hinds, Judi Dench, Lara McDonnell, Gerard Horan, Jude Hill, Forgalmazza a UIP-Duna Film. Bemutató: 2022. február 24. 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Képek: © 2021 Focus Features, LLC.