Fotóalbumot idéz az A/5-ös méretű, emlékkönyvre hajazó Pagony-kötet előzéke. Horváth Ildikó illusztrátor megfakult képeken vetíti előre azokat a közös élményeket, amiket Barni és édesanyja él majd át nyolc fejezetnyi történetben, a vízilóforma Elekkel és az elefántféle Benővel. Aztán elkezdődik a mese, hideg, szürke október van. Elénk tárul a pesti belváros egyik legelhanyagoltabb területe, és Barniék lakóhelye, egy Almássy téri homályos, ódon bérház. Szépség is rejlik ezekben a gangos-korlátos bérházakban, már amikor nem gyászol az ötéves kisfiú és harmincéves édesanyja, noha ezt nem hajlandók elfogadni. Hiába ment el apa a sötétkék Opellal örökre, Barni mindennap várja őt egy kisszéken ácsorogva az ablaknál, anyja pedig minden találkozásuk alkalmával mosolyálarc mögé rejti szomorúságát. Éppen együtt bandukolnak hazafelé az óvodából, amikor a lomtalanítás miatt még ijesztőbb arcát mutatja a környék. A kapualjakban csupa pusztulásra ítélt holmi hever. Aztán egyszerre feltűnik két kiselejtezett plüss, egy víziló és egy elefánt, akik megszólítják Barnit. Sőt, egyenesen korholják, mint két öreg báb a Muppet Show-ból, hogy eddig mért nem vette őket észre. Velük együtt megjelenik egy másik szintje is a történetnek, melyben Barni életre kelt barátai útmutatásai alapján cselekszik. Mindig jókor és jól szólal meg, barátokat szerez, közelebb kerül édesanyjához, ezáltal pedig újra elkezd színesedni a világ, még akkor is, ha a sötét tónusú filter már örökre rajta marad.

„A gyászfeldolgozásnak soha nincs vége” – mondta Szél Dávid pszichológus a Barni titkos barátai február 16-i online könyvbemutatóján. Mivel „nincs lenyomva a gyerek torkán a halál”, a szakember szerint ez egy „implicit edukatív könyv”, szemben az általa említett két explicit edukatív történettel, A Muter meg a dzsinnekkel Elekes Dórától és az Anyát megoperálták című Tóth Krisztina történettel. Míg ezekben a mesékben egyes szám első személyben narrál egy-egy gyerekhang, addig a Barni egyes szám harmadik személyű ugyan, de mégis gyermeki látószögből íródott. Erre utal az ovis társak egyetlen szóval történő, pontos bemutatása, illetve az óvodai élet leírása, az anya érzelmi hullámait leplező maszkoknak a felismerése, vagy éppen a titkos barátok párbeszédei.

„A gyermek mindig olyan külső és belső tulajdonságokkal ruházza fel képzeletbeli barátját, amelyet saját magából hiányol és azonosulni kíván vele, illetve amit önmagában nem szeret, így úgymond átruházza azt egy másik lényre” – írja Karászi Orsolya, a KEFO-TFK Pedagógiai Kutatóműhelyének szakembere, Képzeletbeli barátok a gyermek életében című tanulmányában. Nem csoda, hogy Barni két plüsst is megszemélyesít egyszerre: a veszteségélményen túl, édesanyjával való kommunikációképtelensége is nehezíti a helyzetét. Ráadásul nehéz életszakaszban van: iskola előtt álló nagycsoportos óvodás. Fantáziabarátai folyton egymás szavába vágnak, vetélkednek és teljes gőzzel méltatlankodnak, mint egy energiaital két reklámarca: személyükkel humor költözik a gyászba. Erre Mészöly Ágnes különböző stilisztikai leleményekkel is rásegít, például folyamatosan felcseréli őket: Elek lesz elefántféle, Benő pedig vízilóforma, ha a kisfiú egyik kezében fogja Eleket, másikban pedig Benőt, hozzáteszi: „esetleg fordítva”, vagy ha Elek súg valamit a kisfiúnak, zárójelben ott áll, hogy (meglehet, Benő mondta).

A történetnek legalább egyharmada egyébként is zárójelbe van téve, előre meghatározott ritmust adva ezzel a felolvasásnak, különösen hangsúlyossá téve a mellékest. Ez a visszatérő, szokatlan elem a humor másik forrása. Aztán ott vannak még az írói fantázia szülte játékok, mint az unatkozóművészet, a nindzsabuszos, vagy a dínók a retymegek ellen, noch dazu végül nem derül rá fény, kik is azok a retymegek, újabb humormorzsát adagolva az olvasóknak. Ahogy az a könyvbemutatón is elhangzott, a halál szó egyszer sem hangzik el a mesében, de mégis vannak drasztikus megjelenési formái, például amikor visszaemlékszik a kisfiú, hogy az apját betették egy fadobozba, vagy amikor kifakult medúzatetemekkel szembesül a tengerparton. Az elmúlás tehát minden fejezetben tetten érhető, de ha patikamérlegre állítanánk, az jócskán az életigenlés oldalára billenne. „Rá kellett volna írni, hogy ez nem segítőkönyv” – állapította meg Szél Dávid. Ennek ellenére, meglátásom szerint több dologban is segíthet.

Segíthet felszámolni a gyerekirodalom tabutémáit. Segíthet, amikor olyasmi történik a családban, amire nincsenek szavak, hiányzik gyerek és felnőtt közötti diskurzus, van viszont mese. Segíthet, amikor életre sarkalló motivációkat keresünk a pusztulással szemben. Segíthet megérteni, hogyan működnek a fantáziabarátok, és kik azok a szülők, akik felnőttkorukban is jogosultak látni és hallani őket. Annak megértését is segítheti, hogy a humor a legdrasztikusabb helyzeten is képes enyhíteni. Amíg humor van, élni akarás is van. És végül segíthet megérteni nekünk, felnőtteknek, hogyan látnak bennünket a gyerekek, és milyen hamar felismerik, amikor őszintétlenek vagyunk önmagunkkal és velük. „Szülőként a legnagyobb dolog, amit elveszíthetünk, az a hitelességünk” – mondta erről Mészöly Ágnes. Bár megfakult képek vannak a könyv előzékén, Horváth Ildikó illusztrációi által belül újjáélednek a színek, csupa kedves arc mosolyog vissza ránk, valamint egy aprócska tenyér, rajta egy csillogó, kék színű gyurma Opellel.