Az Átrium csapata, Nyulassy Attila, Ugrai István és Kovács Máté, aki egyben az előadás rendezője is, Totth Benedek 2018-as Holtverseny című lélektani krimi-thriller regényét alkalmazták monodráma formájában színpadra. Az eredeti szöveg munkájuk által még feszesebbé vált, és ezáltal fojtogatóbban lebeg körülöttünk már az elejétől kezdve az, ami végül elkerülhetetlenül bekövetkezik. De addig még annyi mindennek meg kell történnie, amit Totth Benedek kendőzetlenül nyers szövegének megelevenedése még súlyosabbá tesz. Ez pedig Katona Péternek köszönhető, aki az előadás elején a bömbölő metál zene közepette óriási energiával rohan be, ami az előadás alatt sem hagy alább, hanem fokozatosan épül tovább, és a végére, mint kirobbanó tűzijáték teljesedik ki, és lep el minket hamvaival még napokig.

A Holtverseny egy maroknyi fiú, Kacsa, Bója, Zolika és a mindvégig névtelen, egyszer tévesen Balázskának szólított narrátor történetét meséli el. Ezek a srácok, akiknek még a kora sem tisztázott, de mindenképpen tizennyolc év alatti gimnazisták, akik sarkosan eltérő anyagi háttérrel rendelkeznek, egy nagyon zárt, és belülről rothadó közösséget alkotnak. Az iskola és az uszoda intézményén kívül a csajok, a videójátékok, a drogok, a verbális és testi erőszak, valamint a szülői gondoskodás ordító hiánya köti össze őket. Na meg persze egy gyilkosság, amivel a regény és az előadás is indít, rendkívül hatásos (a szó legjobb értelmében) módon. Hiszen hogyan is lehetne a továbbiakban érdeklődés nélkül figyelni ezeknek a srácoknak a történetét, akik azt sem tudják biztosan, hogy vaddisznót vagy egy tatát gázoltak el az imént a fatertól kölcsönkért több milliós autóval, jogosítvány nélkül? Ezek a srácok olyan srácok, akiknél nem alapvető, hogy ilyenkor a minimum a mentőket értesíteni. Hiszen még a telefonszámot sem tudják. Kivéve az elbeszélőt, aki több ízben is megkérdőjelezi haverjai szellemi képességét és morális magatartását. De mégis köztük marad. Belenőtt ebbe a társaságba, ahova minden más köti, kivéve a bizalmat, és közben kihangosítva hallhatjuk valódi gondolatait. És itt újra meg kell említeni Katona Péter alakítását, aki nemcsak az elbeszélőt testesíti meg, hanem hihetetlen könnyedséggel ugrik minden más karakter szerepébe hangjának, gesztusainak, mimikájának a karakterre gondosan kidolgozott jellemzőit magára öltve.

Egyik karakterből a másikba való váltást helyenként egy-egy kellék beemelésével is megsegíti. Például, amikor Kacsa anyjának megszólaltatásakor egy piros, láncos szemüveget húz elő a kapucnis pulcsi mély zsebéből, és fejére helyezve szólaltatja meg a nőt. Ez pedig még két fontos szemponthoz is elvezet minket. Az egyik a humor. Hallgatjuk ezt a szellemesen dumáló fiatal srácot, aki megállíthatatlanul mondja és mondja, hogy hogyan ugratják egymást a haverjaival; hogy hogyan jár köztük kézről kézre Viki és Niki; hogy hogyan szerzik meg a fater eldugott puskáit, és mennek betojva kicsinálni a város gengsztereit, akik összeverték a dílerüket; hogy a delíriumban hogyan mosódik össze fejében a valóság és egy erőszakos videójáték. Mi pedig oly sokszor hangosan felnevetünk, pedig szörnyű dolgokat művelnek ezek a gyerekek.

Az előadás másik esszenciális alkotóeleme a végtelenül kreatív, metaforákkal telített kellékhasználat. Az egyszerű játéktérben egy pár kék vödör, egy felfújható gumimedence és egy fekete, gurulós irodaszék található. Ez a kettős hangulat találóan leképezi ezt a gyerekek által lakott felnőttes világot, ahol előkerül a stukker, de azt kívánjuk, bár vízipisztoly lenne. A vízbe szórt potencianövelő pirulákról szeretnénk azt hinni, hogy csak egyszerű pezsgőtabletták, melyeknek buborék-szimfóniája bizsergetően tölti be a teret, és változtatja a kis medence langyos vizét vörössé. Bár a mobiltelefonnak fontos szerepe van a darabban, a sarokban kivetítővel megjelenített hatalmas fehér fénykocka, mely a kijelző imitálását szolgálja, kissé esetlennek tűnik az összképben, és talán csak egy humoros jelenet kiszolgálásáért villan fel vissza-visszatérve az előadásban.

Az utolsó karcsapások után, a vízből kikászálódva az őrület katartikus állapota következik. Talán egy fokkal nagyobb őrületet elbírt volna ez az elveszettségben kóválygó magányos tánc, hiszen a gyász folyamata, az igazságszolgáltatás elmaradásának fullasztó hiánya, az emberi közeledés idegenségének létérzetét közvetítik ezek a pillanatok. De ennyi szörnyűség után is ott a csábító víz, ami egy másik létállapot ígéretét nyújtja. Nincs más hátra, mint kényelmesen belefeküdni. Majd hatalmas csend következik, a közönség lassan feléled, és megszólal a taps. Katona Péter pedig végig a taps alatt még ott érzi magában az elmúlt, csaknem két óra történéseit, vagy csak az úszószemüvegbe beszivárgott pezsgőtablettás víz marja a szemét? Talán mindkettő.

Totth Benedek Holtverseny
úszás egy részben
Játssza: Katona Péter Dániel
Színpadra alkalmazta: Kovács Máté, Nyulassy Attila, Ugrai István
Zene: Remete Marcell, Koltay Krisztián Sólyom
Jelmez: Halma Ágnes
Kellék: Mertl Enikő
Technikus: Tóth Bertalan, Koltay Krisztián Sólyom
Segédrendező: Bali V. Gergő
Produkciós menedzser: Király Krisztina
Műszaki vezető: Czibor Attila
Produkciós vezető: Ugrai István
Rendező: Kovács Máté
Bemutató: 2021. október 2.
Jurányi Ház, 123-as labor
az Átrium Színház előadása

Fotók: Lakatos Péter