Mielőtt azonban megostromolták volna a deszkákat, egy kígyózó sornak dedikáltak a fiúk. Alighanem szerencsés, hogy épp a Rockmaratonra kaptak meghívást, hiszen ez a pécsi fesztivál azon kevesek egyike, melyen kimondottan a metál- és rockzenéé a főszerep. Így a hangulat bensőségesebb, a közönség összetétele homogén, egy-egy zenekar programja – legyen az dedikálás, fotózás vagy fellépés – kevésbé veszik el a „sűrűben”.

A pécsi fesztiválnak ráadásul a környezete sem mindennapi: a Malomvölgyben gyakorlatilag az erdő közepén, egy völgy mélyedésében van kialakítva valamennyi színpad, sörsátor és persze a táborozóhelyek is. Ennek egyik pozitív velejárója, hogy nincsen csendrendelet, a koncertek és a bulik a fedett színpadokon hajnalig tartanak, a nyitott nagyszínpadon pedig fél tizenkettőkor lép fel a nap headlinere. A fákkal körülölelt, tiszta és friss levegőjű völgyben nappal hőség van, éjjel viszont kimondottan hűvös, úgy éjféltől pedig a lehelet is látszik. Kárpótlásképp azonban gyönyörűen világítanak még a távoli csillagok is, sőt a figyelmes szemlélő a Tejút gázait ugyancsak megfigyelheti a sötét anyagban. Minden adott volt tehát egy Amorphis-koncerthez.

Ugyan a zenekar a legutóbbi lemezével, a Silent Waters-szel turnézik, a programban csak néhány dal szerepelt az új albumról, köztük a varázslatos, zongorakísérettel megszólaló címadó. Tomi Joutsen láthatóan tökéletesen beilleszkedett a csapatba; orgánuma, énekstílusa, dallamai méltóak az előd Pasi Koskinenéihez, ugyanakkor az általa kiötlött témák mellett a régebbieket szintén maximálisan hozza. Természetesen nem csak a megkapó dallamokban jeleskedik, mély fekvésű hörgése egyaránt megfelel azok elvárásainak, akik a régebbi albumokat kedvelik.

A repertoárra ugyanakkor nem lehetett panasz. Arányosan válogattak valamennyi lemezről – egyedül a Far from the Sun-t hanyagolták (jóllehet nem kevésbé koherensen illeszkedik az Amorphis-életműbe). Figyelembe véve, hogy fesztiválon léptek föl, a közönségkedvencekre helyezték a hangsúlyt: elhangzott az Eclipse nagy slágere, a House of Sleep, de ugyanerről a lemezről a dinamikus, heroikus Leaves Scar; vagy az Am Univerzum kirobbanó sikere, a pszichedelikus borongást a húzós refrénekkel váltogató Alone. Számomra a legszebb pillanatokat mégis a korai albumok dalai jelentették, így például az abszolút zseniálisnak mondható Tuoneláról a Divinity, vagy a favorit Elegyről a lendületes, de igen hangulatos Against Widow, illetve az egyik csúcspont, a My Kantele (nem az akusztikus verzió). A ráadás utolsó dalaként a dark/death kultsláger Black Winter Day riffjei és dallamai csendültek föl, miközben a körülöttünk lévő hatalmas fenyők fölött téliesen élesen sütöttek a csillagok. Aki emlékszik a Black Winter Day maxijának vagy a Tales from the Thousand Lakes, az Elegy vagy akár a Silent Waters borítójára, el tudja képzelni, mennyire fokozta a hangulatot a helyszín, nem beszélve arról, hogy a „finn tél” konnotációira rájátszó képi és szöveges megjelenítés így a zene lehetséges értelmezését – „téli hangulat” – csak erősítette. (Szerencsés módon valóban nagyon hideg volt az éjszaka.)

A dalok valamelyest egyszerűbb formában hangzottak el, ám a lemezeken szereplő sok-sok különleges díszítőelem – fuvola, síp, szaxofon – nem is kaphat szerepet valamennyi koncerten. Többnyire a szintetizátor hivatott pótolni ezeket, persze, mérsékeltebb eredménnyel – leginkább a Hammond-orgona effektusa tudott előtérbe kerülni, mely egyébként sok kiváló Amorphis-szerzemény hangszerelésének része. A hangsúly azonban a gitárokon volt. A kezdeti bizonytalanságot követően hamar egységbe hozták a hangzást; a száraz, karcos, reszelős sound egyaránt illett az új és a régi dalokhoz: a megszólalás mintegy elegyét képezte az Amorphis-albumok hangzásvilágának. Remélem, a csapat ezentúl rendszeresen visszatér Magyarországra, mert amint a helyzet mutatta, hallgatóságban nincs hiány, amint az előadás szintén nagyszerű élmény volt – úgyszólván igazi black winter day. Mást nem is igen várnék egy produkciótól: csak tegye hitelessé saját fikcióját. Az Amorphis ezt maradéktalanul teljesítette: koncertjük épp ezért volt ténylegesen black winter day.