L. Varga Péter a sorozat első részének rövid bemutatásával indította a beszélgetést, és beavatta a hallgatóságot a kötetek keletkezésének körülményeibe. A mára könyvekbe rendeződő feljegyzések eredetileg a Facebook felületére születtek egy karanténkultúráról szóló, fiktív, 2025-ös monográfia bekezdéseiként, melyek rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert. A vírushelyzethez kapcsolódó popkulturális, művészeti, tudományos és irodalmi témákat szerepeltető szövegek idővel hálózatokba kezdtek rendeződni, és a negyvenedik bejegyzés elkészültével kirajzolódott az első kötet terve, amely 2020 őszén, még az újabb hullám előtt, viszonylagos „békeidőben” meg is jelent. A Karanténkultúra és járványvilág kiadásával azonban a vírus még közel sem ért véget, így H. Nagy is folytatta a bejegyzéseket, valamint számos esszét, tanulmányt is írt, melyek lehetőséget biztosítottak a felmerülő kérdések árnyaltabb kifejtésére is. A tavalyi év végére ezek az írások is kötetbe rendeződtek, így született meg a Karanténkultúra: A folytatás.

A könyv tekinthető fiktív kultúratudományos graffitinek, lehet immunológiai esszék gyűjteménye és akár dobozregény is. Utóbbi apropóján L. Varga a továbbiakban elővett egy kisebb kartondobozt, és arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel azt a bekezdést, melynek számát a dobozból kihúzzák. A kiválasztott szöveg végül a 21. lett, amely olyan kérdéseket vet fel, mint például hogy mi az igazság a Covid időszakában, amikor körülöttünk valótlanságok terjednek, és folyamatosan tanúi vagyunk az adatok szétfutásának. L. Varga az elhangzó részlettel kapcsolatban arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy a post-truth korszak, amiben élünk, hogyan függ össze a járvány tapasztalatával. Ureczky szerint nem beszélhetünk új jelenségről, hiszen például az Oxford Dictionaries már 2016-ban az év szavának nyilvánította a post-truth kifejezést. A fogalom sokszor előkerült a Trump-éra és a Brexit kapcsán is, hiszen megkezdődött a posztigazság instrumentalizálása, politikai célú alkalmazása; az anti-establishment, a relativizálás az emberek mindennapi eszköztárának része lett.

H. Nagy hozzátette, hogy az átalakult igazságfogalom miatt mára a tudomány sok esetben alárendelődik a politikának, ami a jelenlegi helyzetben is megfigyelhető.

L. Varga ezek után arról kérdezte a résztvevőket, hogy szerintük milyen biopolitikai következményeket vonhat majd maga után a koronavírus. Ureczky elmondta, disszertációjában a történelmi regényekben megjelenő ragályábrázolással foglalkozott, és azt tapasztalta, hogy a járványok általában kitermelnek valamilyen biopolitikai mechanizmust. Szerinte reményt adhat az embereknek, ha hihetnek abban, hogy a vírus a negatívumok mellett rendelkezhet pozitív hozadékokkal is. A metaliteracy, vagyis az olyan olvasás és írás, ami a megsokszorozódott információk között segít eligazodni a globalizált világ állampolgárainak, például jó válasz lehetne a jelenlegi helyzetre. H. Nagy is egyetértett abban, hogy különösen izgalmas elgondolkozni azon, milyen változásokat köszönhetünk az egyes járványoknak. A kolera idején egy John Snow nevű angol orvos például az adatábrázolási módszereket fejlesztette tovább, a pestis pedig a mechanikai rendszerek gazdaságokban való alkalmazását eredményezte. A szerző szerint most az egyik legjelentősebb változás az, hogy egyre többen látják a tudomány és a nyilvánosság közti összefüggéseket, ez azonban sokakat bizalmatlanná is tehet.

L. Varga a bizalmatlansággal és a kételyekkel kapcsolatban a közösségi média problémájára terelte a szót, hiszen az emberek leggyakrabban ezeken a felületeken adnak hangot a véleményüknek, és a kötet is ilyen platformon kezdett íródni. Az ott megjelenő, bekezdések elnevezésű részek inkább pozitív oldalról közelítenek a social media jelensége felé, gondolatébresztő elképzelések, izgalmas dinamikák helyeként láttatják azt. L. Varga ezzel kapcsolatban természetesen Ureczky véleményére is kíváncsi volt, aki ismét saját kutatásaihoz nyúlt vissza válaszában. Elmondta, hogy amikor a pestissel foglalkozott, rengeteget olvasott Shakespeare-ről, és eleinte nem értette, egy olyannyira meghatározó esemény, mint a járvány, miért nem kapott szinte soha helyet a Globe színpadán. A Covid tapasztalata után azonban már máshogy gondolkodik, már látja, miért akarnak sokan inkább menekülni az elől, ami ennyire szorosan átszövi a mindennapjainkat, és a normalitásfogalmunknak a járványhelyzethez való adaptálására kényszerít minket.

Szerinte ez a mechanizmus az oktatásban is megfigyelhető: más emberként tértek vissza a hallgatók a lezárások után, maradandó sérülések keletkeztek, melyek begyógyításához újfajta túlélési stratégiákra van szükség.

H. Nagy, aki a Selye János Egyetem oktatójaként is dolgozik, elmondta, ő a tanítás során igyekszik minél kreatívabban kihasználni az online világ lehetőségeit: a Facebook segítségével médiatudatosságra neveli a hallgatóit, például azáltal, hogy olyan feladatokat ad nekik, melyek megoldásával rájöhetnek, hogy mi alapján dolgoznak az algoritmusok.

L. Varga a digitális oktatás témájánál maradva arról kérdezte a két vendéget, hogy ők hogyan élték meg az első karanténidőszakot, változtak-e az olvasási vagy írási szokásaik, és milyen megküzdési stratégiákat fejlesztettek ki maguk számára. Ureczky bevallotta, hogy hónapokig semmit sem tudott írni a hárító, illetve tagadó hozzáállása miatt: igazi „laggard” volt, vagyis még akkor sem fogta fel a helyzetet, amikor mások már rég alkalmazkodtak hozzá. H. Nagy egyetértett abban, hogy sokakat ellehetetlenített a vírus, ő azonban szerencsés volt, hiszen felismerte a helyzet nyújtotta lehetőségeket, korán elkezdett foglalkozni a témával, és felkéréseket is kapott.

Számára érdekes tapasztalat volt megfigyelni azt, ahogy a járvánnyal kapcsolatos előrejelzések beépülnek, ahogy a média képes irányítani az emberek tudatát és hitrendszerét.

A beszélgetés végéhez közeledve L. Varga arra volt kíváncsi, hogy ebben a kakofóniává váló szituációban, az infodémia korszakában mit jelent a kultúra, és mikor vált ez a karanténnal összekapcsolhatóvá. Ureczky szerint az első hullámmal megkezdődött folyamat mindannyiunk számára szubjektív megélés, különböző stációkon mentünk keresztül a humortól az elkeseredésig, ezek a változások pedig a kultúrában is nyomon követhetők. H. Nagy a karanténkultúrával kapcsolatban kiemelte, hogy rendkívül széles spektrumon mozgott a helyzet művészi feldolgozása, a karanténnaplókon és -drámákon át a koncertekig és street art-alkotásokig. Ami az olvasást illeti, szerinte kétirányú fejlődést hozott a járványhelyzet: egyeseknél egy (újra)olvasási hullám indult el, amely számos újfajta metaforikus értelmezést is eredményezett, másoknál viszont inkább a csömör fázisa érkezett el.

Zárásként újabb felolvasásra került sor. Ezúttal egy olyan szöveget hallhattunk, amely különbséget tesz az első és a második hullám karanténkultúrája között, azáltal, hogy az elsőt a pandémiai, a másikat pedig a szindémiai jelzővel illeti, vagyis arra utal, hogy 2020 őszén már nem csupán egy betegséghullámról volt szó. A szöveg végén a szerző a vírus időszakának egyik legemlékezetesebb kulturális megmozdulását eleveníti fel: amikor Delacroix A szabadság vezeti a népet című festménye élőkép formájában jelent meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületénél. Akkor, ott „felvillant a jelzőfény”.

Fotók: Oláh Gergely Máté