PRAE.HU: Honnan fakad a természet iránti mély elköteleződésed és a mozgókép iránti érdeklődésed? Miként jött létre a kettő szintézise és lettél természetfilmes?

A természet szeretete kisgyerekkorom óta elkísér. Noha lakótelepen nőttem fel, a mi házunk volt a legutolsó az utcában, utána már szó szerint a mocsár kezdődött – hivatalos földrajzi nevén a Pomázi-sík. Illetve ott érnek véget a Pilis-Visegrádi-hegység nyúlványai a vulkáni eredetű Kő-heggyel. Ez gyerekként megmozgatta a fantáziámat. Tehát az inspiráció eleve adott volt a közvetlen környezetemben. Az általános iskolában és később, a gimnáziumban pedig olyan társaságba kerültem, amelynek tagjaival ide jártunk ki madarászni, túrázni. A barátaim fotóztak is. Nekem is volt ugyan fényképezőgépem, de az álló pillanatkép nem fogott meg. Viszont a mozgókép azonnal lenyűgözött, amikor tizennégy-tizenötéves koromban kölcsönkaptam a gimnáziumi VHS-kamerát. Ez ma, az okostelefonok korában nem tűnik nagy szónak, ám akkoriban az a kamera 250 ezer forintba, nagyjából egy autó árának a duplájába került, óriási kuriózum volt.

Úgy indult tehát a filmes karrierem, hogy ezt a kamerát elkértem a gimnáziumtól, mondván, filmet fogok forgatni vele. Legnagyobb döbbenetemre oda is adták, így készült el A halál halála című első alkotásom, ami játékfilm volt. A készítése közben viszont rájöttem, hogy akár madarászni is elvihetném a kamerát. Természetesen nem árultuk el a gimnáziumnak, hogy levittük a méregdrága kamerát a mocsárra, ahol megcsináltam életem első snittjeit bíbicfiókákról és hasonlókról. Ekkor világossá vált, hogy ez számomra sokkal érdekesebb, mint színészeket instruálni. Ekkoriban ment a televízióban a Kisfilmek a nagyvilágból című sorozat, amelynek egyik epizódja egy német természetfilmes portréja volt. Amikor ezt láttam, már biztosan tudtam, hogy ez az, amit csinálni szeretnék.

PRAE.HU: Van a természetfilmnek valamiféle, a játékfilmekénél univerzálisabb beszédmódja? Könnyebben vagy egyetemesebben értelmezhetők a természetfilmek a világ különböző pontjain?

Sokszor felteszik nekem ezt a kérdést, a válaszom pedig mindig ugyanaz: nekem teljesen mindegy, hol csinálok filmet, a Hortobágyon, Afrikában vagy az Everglades Nemzeti Parkban. A Hortobágyon persze logisztikailag vagy a kapcsolati háló megléte miatt könnyebb forgatni, de számomra épp olyan élvezet a floridai mocsárban vagy Szibériában dolgozni, mint Magyarországon. A hely nem érdekel annyira, mint a történet. Nem is lehet levenni a lábamról önmagában azzal, ha valaki azt mondja, csináljunk filmet egy trópusi szigeten. Számomra az állati történet a lényeg. Az így található sztorik pedig önmagukban univerzálisak. Általában külföldi kollégákkal dolgozom együtt, ezért jól tudom, hogy ők is épp így vannak ezzel a kérdéssel. A film formanyelve egy jó természetfilm esetében pedig semmiben sem különbözik a narratív dokumentumfilmétől. A történetmesélés mindig ugyanaz, univerzálisan kódolható bárhol, bármikor. A természetfilm is ugyanazokat a történetelbeszélő eszközöket használja, mint voltaképpen az összes műfaj az őskor óta. Kivételes esetben el lehet térni ezektől az eszközöktől, az ilyen kísérletekből születnek is hihetetlen alkotások, én azonban a műfaj mainstream vonalát kedvelem. Mindig a közönséghez szeretnék eljutni a filmmel, ennek érdekében használom a jól bevált eszközöket – annyi különbséggel, hogy az én főszereplőim nem emberek, hanem állatok.

PRAE.HU: Könnyebben lehet a természetfilmekhez nemzetközi partnereket találni, mint a játékfilmekhez? Te magad hosszú ideje nemzetközi koprodukciókban dolgozol. Munka során van jelentősége annak, hogy ki milyen kulturális háttérből származik, vagy más szempontok, például a természet szeretete vagy a forgatás közbeni kitettség dominálnak?

Nem a nemzetiség érdekel, hanem az egyéniség. Teljesen mindegy, melyik országból érkezik valaki, az számít, hogy milyen munkaerő, milyen kolléga az illető, és hogyan tudunk együtt dolgozni. A természetfilm abszolút nemzetközi műfaj. Ha csak Magyarország területére korlátoznám a kapcsolataimat, végletesen szűk lenne a merítés, így viszont kinyílik a világ, és sokkal könnyebben találom meg azokat az embereket, akikkel együtt tudok dolgozni. Ahogy lehetett, nemzetközi közegben kezdtem el mozogni, teljes mértékben ehhez szoktam hozzá, mindannyian egy nyelvet beszélünk: a filmezés nyelvét.

PRAE.HU: Mi az oka annak, hogy ennyire korán nemzetközi színtéren kezdtél el dolgozni? Ebben a speciális műfajban esetleg nincs is más út az érvényesüléshez? Ha valaki természetfilmes akar lenni, eleve ebben kell gondolkodnia, éppen a roppant szűk merítés miatt?

Erre szerencsére kollégám, Mosonyi Szabolcs rácáfolt az utóbbi időben, vele készítettem a Vad Magyarországot és mostanra már ő is külföldi partnerekkel kezdett el dolgozni. Nyilvánvalóan itthon hamar beleütközik az ember a „kis ország, kis piac” helyzet szülte anyagi és tematikai korlátokba, márpedig ez a finanszírozás szempontjából nagyon fontos, egyetlen magyarországi forrás önmagában általában nem elég egy nagyszabású filmhez. Magyarországon igen jelentős tradíciója volt a természetfilmezésnek, Homoki-Nagy István nevét mindenki ismeri, az ő ötvenes-hatvanas években készült filmjei Karlovy Varyban versenyeztek, díjakat nyertek el, és megalapoztak egy hagyományt, amely a nyolcvanas évek végéig, kilencvenes évek elejéig kitartott, majd kifulladt. Ekkor még készültek nemzetközi színvonalú produkciók Magyarországon, amelyeket én gyerekkoromban néztem is. Utána azonban zuhanórepülésbe kezdett a műfaj, majd szinte teljesen eltűnt a palettáról. A kétezres évekre pedig már nem volt kitől tanulni, nem voltak mesterei a természetfilmezésnek Magyarországon. Időközben a technika is nagyon sokat változott, és hiányzott egy generáció, aki ezt átadhatta volna.

PRAE.HU: Te magad, beleesve ebbe a frissen keletkezett szakmai űrbe, kiket tartasz a mestereidnek? Kiknek a hatása formált?

Nem Attenborough-t említeném, aki természetesen azért ennyire ismert, mert a kamerák előtt szerepel, hanem elsősorban azokat a rendezőket és operatőröket, akik az Attenborough nevével fémjelzett filmeket készítették. Mondhatok olyan neveket, mint Simon King vagy Dieter Plage vagy épp Jan Henriksson, akinek számos nagyszerű filmjében az asszisztense voltam, mostanra pedig már több mint húsz éve együtt dolgozunk. Valójában nem is neveket érdemes sorolni ebben a műfajban, sokkal inkább műhelyeket, kis stúdiókat. Azonnal, első ránézésre látni lehet, hogy egy természetfilm melyik műhelyből került ki. Egyetlen jelenetből meg tudom mondani, hogy az osztrák Terra Matertől vagy az amerikai PBS Nature sorozatából származik-e a film, esetleg a Doclights készítette-e. Mert mindegyik film magán hordozza a szellemi műhely „ujjlenyomatát”. Ezeket az alkotócsoportokat szoktam leginkább követni. Így kerültem Svédországba is: figyeltem a Scandinature Films munkáit, és a kilencvenes évek végén egyszerűen írtam nekik, hogy szeretnék velük dolgozni.

PRAE.HU: Az eddigi pályádat áttekintve milyen fordulópontok jutnak eszedbe, amelyek meghatározták a szakmai fejlődésedet, karrieredet?

Lehetőség sosem hullott az ölembe, hanem kerestem őket, a nagy számok törvénye alapján pedig mindig akadt olyan próbálkozásom is, amelyik bejött. Az első ilyen eset még Magyarországon történt, amikor bekerültem a Magyar Televízióba. Az egyetem után egyetlenegyszer volt „normális” munkahelyem, ahol nagyjából fél évig bírtam, de ennek köszönhetem, hogy bejutottam a tévébe. Körülöttem ugyanis mindenki látta, hogy mennyire szenvedek, az egyik kollégám felesége pedig az MTV-ben dolgozott, és segített, hogy kipróbálhassam magam a műsorkészítésben. Nem sokkal később már kis ötperces filmeket gyártottam. Mindebben, valljuk be, szerepet játszott a szerencse, de tény, hogy ekkor már én magam is aktívan próbáltam bekerülni a filmes közegbe.

A következő fordulópont 1999-ben érkezett el, amikor rengeteg műhelyt kerestem meg levélben, a világ legkülönbözőbb pontjaira írtam. Köztük a Scandinature-nek is jeleztem, hogy szeretnék velük dolgozni. A legtöbb helyről még kedves elutasítás sem érkezett, a svéd cég viszont azzal állt elő: itt van ez a finn kolléga, aki éppen Szibériába indul forgatni, és asszisztensre van szüksége. Arról a Jan Henrikssonról beszélünk, akivel azóta rengeteg filmet csináltunk együtt, köztük legutóbb a Vadlovakat is. Az én reakcióm annyi az volt: mennyit kell fizetnem, hogy mehessek? Ez a hozzáállás nagyon tetszett a svédeknek, így kaptam tőlük egy esélyt, és bizonyíthattam. Ettől kezdve éveken át dolgoztam velük, miközben jártam a fesztiválok pitchfórumait is a saját ötleteimmel, mígnem 2008-ban össze nem futottam a német NDR televízió természetfilmes részlegének vezetőjével, Jörn Röverrel, akinek előadtam a tervemet a vizes élőhelyekkel foglalkozó Vad Magyarországról. Ő pedig azt mondta: rendben, csináld, megkapod rá a pénzt. Talán hihetetlen, de ez szó szerint így történt. Viszont addigra már rengeteg próbálkozás volt a hátam mögött, amikor végre ez így összejött...

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire fontosak azok az emberek, akik esélyt adnak nekünk. Most, hogy a saját karrieremben már előrébb tartok, én magam is megpróbálok lehetőséget teremteni a fiataloknak a bizonyításra, miközben a mai napig hihetetlen hálával gondolok vissza azokra az emberekre, akiknek magam is nagyon sokat köszönhetek, köztük Bo Landinra, a Scandinature vezetőjére, illetve Jörn Röverre, aki egyébként a Vadlovaknak is a producere lett.

PRAE.HU: Az informális szakmai kapcsolatok értékesek a szakmai boldogulás szempontjából? Ezen felül még mi az, ami lényeges?

Ezek a legértékesebbek, persze a tehetségen és a szorgalmon túl. Ma már létezik az enyémnél könnyebb út – noha annak is megvannak a maga sajátos nehézségei. Rendelkezésre állnak azok az új platformok, amelyekre sokkal egyszerűbben lehet színvonalas tartalmakat gyártani. Akár okostelefonnal is lehet olyan filmet készíteni, amelyre felkapják a fejüket az emberek, és van hozzá olyan platform is, ahol megjelenhet, anélkül, hogy egy programigazgatónak rá kellene bólintania a projektre. Míg korábban elképzelhetetlen volt, hogy csak úgy kamerához juss és forgass, a digitális technika fejlődésével és széleskörű elterjedésével ez mára megváltozott. Más szempontból azonban ez az új helyzet kifejezetten nehéz, mert a tartalom-túlcsordulás okozta óriási zajból nagyon nehéz kitűnni. Ennél a pontnál talán már újra közre játszik a szerencse-faktor.

PRAE.HU: Mit lehet elmondani az intézményi képzésről ebben a műfajban? Létezik természetfilmes képzés önállóan, vagy a dokumentumfilmezés területén belül kell keresni? Illetve van-e a természetfilmek esetében relevanciája az elméleti képzésnek, vagy ezt a műfajt terepen lehet igazán megtanulni? Mit tanácsolnál a pálya iránt érdeklődő fiataloknak, merre induljanak el?

Nehéz kérdés, mert amikor én kezdtem a pályát, még nem voltak erre szakosodott intézetek, azóta viszont megjelentek egyetemi szinten is természetfilmes-képzések, Új-Zélandtól Angliáig számos helyen a világban. Mivel ezek az elmúlt tíz-tizenöt évben indultak el, nem tudok nyilatkozni róluk. Annyi biztos, hogy ezt a műfajt, ha van valamiféle audiovizuális affinitása az embernek, akár autodidakta módon is el lehet sajátítani. Talán a legszerencsésebb megoldás, ha az ember bekerül egy műhelybe, amelynek a keretei között munka közben lesheti el a fogásokat. Ezekből a kis cégekből pedig rengeteg van, elég, ha az ember a természetfilmek stáblistáját végigböngészi. Többnyire nem nagy cégeket kell elképzelnünk, hanem néhány fős kis műhelyeket, amelyek igen gyakran keresnek munkaerőt. Ma már több út is áll az ember előtt, ha természetfilmezésre adná a fejét.

PRAE.HU: Miféle skillek elengedhetetlenek ehhez a szakmához?

Három dolog: a kudarcok elviselésének a képessége, a türelem és az alázat. Mindig ezt mondom, és az emberek mindig meglepődnek, holott vitán felül ezek a legfontosabbak. És persze a végtelen türelem.

Megesik, hogy ismerősök, akár filmes kollégák eljönnek velem forgatni, ilyenkor a forgatókönyv általában a következő: öt percig még érdekes a dolog, utána elkezdenek fészkelődni. Egy óra elteltével pedig képtelenek elviselni az ücsörgést, miközben nem egy-két óráról van szó, hanem egy hétről is akár. Na, ettől aztán teljesen kikészülnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor előfordulhat: hiába ültem ott egy egész hétig, nem jött össze semmi! Ezt is fel kell tudni dolgozni valahogy. Én általában úgy fogom fel, hogy oké, most semmivel nem tudtam haladni, de valami mást tanultam közben a környezetről, ami ugyancsak bekerülhet a filmbe, még ha eredetileg nem is így terveztem. Az alázat pedig azért fontos, mert nem lehet úgy kimenni a természetbe, hogy „hű, én ma ezt meg ezt leforgatom”. Ezzel a hozzáállással rendszerint semmi sem sikerül. Én is olykor biztosra vettem, hogy valamit nagyon könnyű lesz leforgatni – és abszolút nem lett belőle semmi. Sokszor még a legegyszerűbb felvétel is csak hihetetlen nagy nehézségek árán sikerül.

Ezeken túl mindennek az alapja, hogy az ember nagyon szeresse a természetet, szeressen kint lenni a szabadban, és a szükséges mértékben értsen a technikához és a filmezéshez. Ezek nyilván olyan evidenciák, amelyeket említeni sem kell. De a kudarctűrés, a türelem és az alázat hármasáról érdemes beszélni, ezekről ugyanis gyakran elfeledkezünk.

PRAE.HU: Bizonyos értelemben születni kell erre?

Én máskülönben nagyon türelmetlen ember vagyok, a stúdióban mindig röhögnek rajtam, hogy kínomban fekvőtámaszozok, guggolásokat csinálok, ki-be járkálok, zavar a folyamat lassúsága. Ha kint vagyok a természetben, ott minden más, olyankor órákig, napokig képes vagyok egy helyben ülni. De más környezetben végtelenül türelmetlen és agilis ember vagyok.

PRAE.HU: Mi jelenti egy természetfilmes számára az abszolút, megkérdőjelezhetetlen sikert?

Ha egy olyan állati viselkedést tud filmre venni, amelyet előtte még soha senki. Sőt, akár olyat, amit még a kutatók sem írtak le. Mindezt adekvát módon, esztétikailag gyönyörűen kivitelezve – erről szól a természetfilmezés. Forgatni ma már mindenki tud, a YouTube és az Instagram tele van szebbnél szebb felvételekkel. Az állati viselkedés lefilmezése viszont egyszerre a legnagyobb kihívás és a legnagyobb szenzáció is. Nem egyszer fordult már elő velem, hogy egy felvételt megmutattam a kutatóknak, és tátva maradt a szájuk, mivel évek óta foglalkoztak az adott állattal, de még sohasem látták pont ilyesmit. Mi pedig nem csak hogy láttuk, de még le is filmeztük. Mondok egy friss példát: a Vadlovakban látható állatok 1997 óta ott vannak a Hortobágyon, de még soha senki nem látta, hogyan születik a vadlócsikó. A kutatók minden nap kijárnak, de ezt egyszer sem tudták elcsípni. Mi négy születést is leforgattunk, és meg tudtuk mutatni, hogy mi történik ilyenkor. Tény, hogy ezért napi tizenhat órát voltunk kint a pusztában, ott is aludtunk, csak az akkumulátorokat feltölteni jártunk vissza a faluba, és még így is rengeteg szerencse kellett ahhoz, hogy el tudjunk kapni két teljes ellést, kettőt pedig részleteiben. De ennek köszönhetően a kutatóknak meg tudtuk mutatni, mi zajlik a vadlovak között egy csikó születésekor. Hátborzongatóan szép, amikor megtudod, hogy előtted még soha senki nem látta, amit láttál, amit filmre vettél. Ez a műfaj non plus ultrája.

PRAE.HU: Milyennek látod a természetfilmes szakma hazai és nemzetközi megítélését?

Kifejezetten jó a megítélése a szakmának, jól kivehető, hogy jelenleg ismét reneszánszukat élik a természetfilmek. Erre a magam részéről mindig rácsodálkozom: minél kevesebb van belőle, és minél jobban gyilkoljuk, annál nagyobb az érdeklődés a természet iránt. Az HBO, a Netflix, az Amazon óriási pénzeket fektet most ebbe a témába, elképesztő kiállítású és látványvilágú természetfilm-sorozatok jönnek létre mostanában, a nézettségi adatok pedig igazolják, hogy élénk is az érdeklődés ezek iránt. Amennyire én látom, Magyarországon is egyre szélesedik a közönség, a Vadlovak is jól példázza ezt, hogy az emberek akár moziba is elmennek természetfilmet nézni.

A kollégák új generációja pedig már próbálgatja a szárnyait, és elképesztően színvonalas anyagokat csinálnak. Nekik is azt üzenem, hogy menjenek külföldre, mert jól kivehető a „medencehatás” – így hívom azt a jelenséget, amikor a Kárpát-medencéből bizony nehéz kilátni. Érdemes elmenni máshova, és onnan visszatekinteni, visszajönni. Szerencsére a műfaj is folyamatosan tisztul. Korábban kifejezetten sok volt az olyan csalás, amikor nem a természetben, hanem például állatkertekben forgatták le a jeleneteket, vagy szelíd állatokat vittek ki a vadonba kontrollált körülmények közé, de ez egyre inkább kikopik a kortárs gyakorlatból. A nézők ma már nem becsaphatók, azonnal és pontosan megérzik, ha át akarják verni őket. Összességében szerintem a szakma helyzete egyre jobb. Csakhogy közben a környezet pusztul rohamosan, aminek következtében egyszerűen eltűnik a munkahelyünk.

PRAE.HU: Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

Most készült el egy személyesebb jellegű, svédországi film, amelyben az itteni környezet átalakulását mutatjuk be egy bevándorló család szemszögéből – ezek mi volnánk. Ezen túl rengeteg tervem van, de hogy melyik fog összejönni, azt még én sem tudhatom. Sokszor hiába van remek terved, mert kiderül, hogy valaki már forgatja. Nem állítom, hogy mindent leforgattak már, de egyre kevesebb az igazán jó és új téma.

Fotó: Török Zoltán archívuma

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Török Zoltán tapasztalata, miszerint talán a legszerencsésebb megoldás, ha az ember bekerül egy műhelybe, amelynek a keretei között munka közben lesheti el a fogásokat. Ezekből a kis cégekből pedig rengeteg van, elég, ha az ember a természetfilmek stáblistáját végigböngészi.