2022. február 11-én került a lemezpiacra Jean Rondeau csembalóművész tolmácsolásában Bach Goldberg-variációja. Úgy tűnik, egy valamirevaló billentyűs művész számára kikerülhetetlenül kötelező feladat Bach kultikussá vált művének előadása, legyen szó élő koncertről vagy koncertfelvételről. Ezt bizonyítja az is, hogy pl. 2008 és 2018 között 163 különböző felvétel látott napvilágot a Goldberg-variációkról. A Fazekas Gergely – zenetörténész, a Zeneakadémia oktatója, zenei újságíró, a Dalszerelőműhely megálmodója – által publikált Kinek kellett két újabb Goldberg variációk felvétel című online cikkben szereplő adat ráadásul csak azokra a felvételekre utal, amelyek az „eredeti” (csembalóra írt) darabra vonatkoznak. A legtöbb zenekedvelő Glenn Gould 1955-ös felvétele óta csakis zongorán szereti hallgatni a művet. A fentebb említett Fazekas-cikk is két zongorista játékát értékeli. A zongorahangzás kedvelőinek talán csalódás lesz, hogy a zongorán is előadó Jean Rondeau kétmanuálos csembalón játssza a Variációkat. Ám még nagyobb csalódás érné őket, ha nem adnának egy esélyt a felvételnek, ugyanis Bach zenéjének univerzális üzenete  kiváló tolmácsolásban lett felvéve. (A csembaló kontra zongora vita kedvelőinek ajánlom Schiff András: A Zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról című könyvének Bach és a zongora fejezetét.)

Mielőtt bármit is mondanék Rondeau játékáról, hadd ejtsek néhány szót magáról a műről. (Máris hallom az ásításokat, pedig nem egy unalmas ének-zene óra általánosításaival akarom traktálni az olvasókat.) Bach műve persze hallgatható mindenféle zenetörténeti-zeneelméleti ismeret nélkül, jó játékos keze alatt kirajzolódik a variációk táncossága, hangulata, karaktere, és élményül tud szolgálni, viszont sokat hozzáad a mű mélyebb befogadásához, ha ismerjük a ciklus szerkezetét, tisztában vagyunk némely zenetörténetileg fontos ismerettel.

Egyáltalán honnan a cím? Tényleg egy gróf szórakoztatására írta Bach a művet? Bach első életrajzírója Johann Nikolaus Forkel jegyezte le a legendát miszerint Bach egy porosz diplomata, Keyserlingk gróf szórakoztatására komponálta a darabot. „A gróf sokat betegeskedett, és olyankor álmatlan éjszakái voltak. Goldbergnek, aki a házában lakott, a gróffal szomszédos szobában kellett az éjszakát eltöltenie, és az álmatlanság idején valamit játszania kellett a grófnak. Egyszer a gróf azt mondta Bachnak: szeretne néhány klavierdarabot Goldberg számára, amelyek olyan szelídek és vidámak, hogy némileg felvidámítanák álmatlan éjszakáit. Bach úgy vélte ezt a kívánságot legjobban variációsorral tudja teljesíteni.” Így szól a keletkezéstörténet. Bár Forkel alapos kutató volt, aki ismerte személyesen Bach két idősebb fiát, több bizonyíték van, ami aláássa a keletkezés hitelességét és inkább azt bizonyítja, ezt a szimmetrikusságában zseniális remekművet Bach saját – illetve az utókor számára komponálta.

Lássuk, mik rontják a legenda hitelét. Először is az első kottakiadvány címlapján egyáltalán nem szerepel sem Goldberg, sem Keyserlingk neve. Másodszor, ha egy zeneszerző a 18. században rendelésre komponált, kötelessége volt a kottacímlapon feltüntetni a megrendelő nevét. Nehezen illik ez a feledékenység ahhoz a képhez, amit a 21. század zenetörténészei kialakítottak Bachról. Végül, Goldberg a mű publikálásakor, 1741-1742-ben csak 14 éves volt, és még ha kivételes zenei tálentummal bírt is, akkor is kétséges, hogy ennyire nehéz művet szánt volna neki Bach, Keyserlingk pedig azzal kínozta volna pártfogoltját, hogy éjszakánként a zeneirodalom legnehezebb darabját játszatja vele. És itt jön a slusszpoén. A Variációknak csak úgy van értelme, ha mind a 32 darabját végigjátssza a játékos.

Az első kiadás címlapján ez áll: Clavier Übung / melyben van / egy / ARIA / különféle változatokkal / Clavicembalra / mely két manuállal bír. / Azoknak, kik szívelik, kedvük / felvidítására készíttetett / Johann Sebastian Bach / által, ki Lengyel Királyi s Szász / Választófejedelmi Udvari / Compositeur, Capellmeister / s Director / Chori Musici Leipzigben. A sokak számára ismerős Aria (valójában egy Sarabande-ra emlékeztető 32 ütemből álló táncos karakterű darab) indítja a ciklust, ezt követi 30 változat, majd újra visszatér az Aria. Bach tudatos ciklusépítése nyilvánvaló: a 30 variáció 3 darab 10-es csoportra osztható, melyekben szintén megvan a toccata-szerű briliáns darabok, a karakterdarabok és a kánonok rendje. (Ráadásul a kánonokban az egyes szólamok közti távolság egyre nő: 3. variáció prímkánon, 6. variáció szekundkánon, 9. terckánon és így tovább.) A variáció alapja egyébként a basszus szólamban keresendő, mindössze 8 hangból álló basszusmenetet variálja végig Bach. Mesteri mű, ráadásul gyönyörűen szól, ha jól játsszák.

Jean Rondeau játéka nem bombasztikus, inkább elmélkedő, finom, helyenként vagány, ha lehet ilyet mondani. A fiatal francia csembalista Blandine Verlet tanítványa.  A hölgy neve nyilván nem cseng ismerősen, pedig kiváló csembalójátékos volt, a barokk (Couperin, Bach, Froberger) billentyűs muzsika egyik legjobb tolmácsolója, akinek játéka tiszta hangzásáról, tagolásáról, expresszivitásáról könnyen felismerhető. Így hát nem meglepetés Rondeau Goldberg-játékát hallgatva, hogy a bonyolultabb többszólamú (akár 4) variációkban is pontosan kivehetőek az egyes szólamok, artikulációja változatos, tisztán frazeált. A kezdő Aria – a Sarabande karakterű táncos darab melódiája biztos sokaknak megvan – hangütését ez az elmélkedő, már-már melankolikus alapállás határozza meg, és az egész ciklus a csendből nő ki. Ám ez nem azt jelenti, hogy a kirobbanóan energikus variációk színüket vesztenék: a második variácóban (a CD-én a harmadik track), egy triószonátára  emlékeztető háromszólamú darab, melyben Rondeau rögtön megmutatja hogyan kell ízlésesen tagolni, finoman kiegyenlítetlen ritmusokkal játszani.

Rondeau-t a média korai sikerei nyomán – 2012-ben például rögtön bezsebelte a belga Musica Antiqua Festival  és a prágai nemzetközi csembalóverseny első díját –  badass virtuosóként címkézte, és meg kell hagyni, nem lőttek mellé vele. Rondeau a 20. variáció pièce crossée (kézkeresztezést kívánó) darabjának zseniális tizenhatod triolás futamait könnyedén kirázza ujjaiból. Az Ouverture feliratot viselő 16. variáció, amely Couperin és Rameau francia nyitányaira hajaz, ünnepélyesen fenséges hangulatát nemcsak kiváló frazeálással valósítja meg az előadó, hanem ízlésesen elegáns, jó arányérzékkel kiszabott díszítéseivel is. Azt gondolhatnánk, hogy a korhű stílus sarokköve a díszítés, ám ami Bach zenéjét illeti másodlagos szerepet tölt be az ornamentáció a historikus gyakorlat rekonstruálásában. Az előírt vagy improvizált trillák, mordentek játszása egyáltalán nem olyan mértékben befolyásolja a darab karakterét, mint pl. az artikuláció, a tónus, a tempó, ritmus vagy metrum. Ugyanakkor Rondeau játékát hallgatva nagy élvezet hallani a friss, elegánsan kivitelezett díszítéseket, melyek nélkül jóval sivárabb lett volna a variáció sorozat.

A Goldberg-variációk előadójával szemben csak az egyik alapkövetelmény a tisztán kivehető polifón játék, ami azonban nem sokat ér, ha a játékos nem találja meg az egyes variációk illő karakterét. Rondeaunak úgy tűnik nem okozott nehézséget megbirkózni a feladattal: a barokk mértéktartó esztétika keretein belül vezet minket a derűs nyugalom, a mély kétségbeesés, a béke, öröm tájain. Volt róla szó, hogy az energikus, mutatós variációkban (8., 11., 16., 20.) brillírozik Rondeau. De mi a helyzet a tragikus, komor, melankolikus hangulatú darabokkal? Ennek megválaszolásához példaként említem a 9. variációt, ami egy viszonylag egyszerű háromszólamú kánon. Rondeau megmutatja, hogy a cantabile játékban is otthonosan mozog, az egyes szólamok szinte énekhangon csengenek, és szívfájdítóan szépen marad velünk a darab búcsúzás hangulata. A 25. variációt, az utolsó moll-változatot – Bach Adagiónak jelölte – Wanda Landowska „fekete gyöngyszemnek” nevezte. Valóban olyan, mint egy csembalóra írt passió, mely Rondeau előadásában egy letisztult, érett művész érzékeny és okos interpretációja.

A lemez szűkszavú bookletje egyáltalán nem ad támpontot a hallgatónak a Goldberg variációk hallgatásához: nem ismerteti a művet, a szerzőt, előadót. Minden a fülünkre van bízva. Hadd idézzem azért Rondeau egy mondatát a rövidke beharangozó szövegből: „All that remains is to invite you to listen to these Goldberg Variations – to explore their silences –an experience I hope you find to be intimate, clear and faithful.” A majd két órás dupla korong talán azokkal is megszeretteti ezt a művet, akik nem rajonganak a csembaló hangjáért. Rondeau-ról olvastam, hogy gyerekkorában a rádióban figyelt fel a hangszer sajátos hangzására, ami annyira megragadta, hogy más célja sem volt azután, mint csembalózni. Örülünk, hogy így döntött.

A lemezt a párizsi Notre Dame de Bon Secours-ban készítették 2021. június 17. és 24. között. A 2006-os csembaló készítői: Jonte Knif és Arno Pelto

Felhasznált irodalom

Kovács Sándor: Goldberg-Variációk, in: Bach tanulmányok, szerk. Komlós Katalin, Magyar Bach Társaság, 1999., 4-16. o.

Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról, Vince Kiadó, 2003