Már három hónapja éltem Berlinben, mikor a pszichológusom azt mondta, jót tenne, ha kicsit kimozdulnék. Sétáljon, mondta, az segíteni fog kitisztítani a gondolatait. Akkor már fél éve tartott a major depresszióm, amiről senkinek sem beszéltem a pszichológusomon kívül. Öröklött hajlamom van rá, megszoktam, hogy együtt éljek vele. Mikor jól vagyok, gyakorlatilag honvágyam van a depresszió után.

A depresszió átszínezi minden élményemet. Nehéz felkelni is, összeszedni a gondolataimat, koncentrálni az egyes feladatokra. Néha úgy érzem, állni sincs erőm. Mégis az egész olyan, mint az őszi eső. Hűvös van, de nem fázol igazán, egy idő után nem zavar az sem, ha átázik a kabátod. Ha elég vizes lettél, mindegy, mi lesz még vizes. Amikor nem vagyok depressziós, néha hiányzik ez a “minden mindegy” érzés.

Külföldön élni nem azért nehéz, mert nincs kivel szót váltani. Magyar fodrászhoz járunk, a páromnak magyar manikűröse van. Minden hónapban egy Berlinben lakó vagy Berlinbe látogató magyar barátunkkal vacsorázunk. Erőfeszítés kiszabadulni a magyar buborékból, pedig a többi külföldivel is sorsközösséget lehetne vállalni. Ez nehéz, én tudom, mondta a fejkendős nő, a kasszában ülve, mikor megkérdezte németül, kérem-e a blokkot, és nem értettem, mit mond.

A külföldiek nem kérdezik, miért jöttél. Mindenkinek más oka van arra, hogy otthagyja az otthonát. Van, aki az adott kultúra értékeivel nem értett egyet, más csak jobb életminőségre vágyott. Egyáltalán: életminőségre. Nem egy magyar van itt, aki megunta, hogy napi nyolcórás munkából is alig tudott megélni. Otthon egyszerűen megőrültek az emberek, hallom a többiektől. Frusztráltak, megeszik egymást. Rengeteg ember beteg mentálisan. Én beteg lettem attól, hogy magyar híreket olvasok. Hogy csak online beszélhetek a legközelebbi barátaimmal, a családtagjaimmal. De otthon még betegebb lettem volna. Ezért jöttem el.

Elkezdtem hát sétálni. Lett egy bejáratott útvonalam, kisétáltam a Havel partjára minden este. Kapucnis pulóvert vettem fel, vastag sálat. Jó volt elbújni a kapucniban, a sál mögött. Jó volt idegenek között járni, jó volt a tudat, hogy ha hozzám szólnak, nem értek majd semmit, és így válaszolnom sem kell. Mintha felmentést kaptam volna az alól, hogy része legyek a társadalomnak. Szerettem a november esti hideget, hogy nem éreztem az ujjaimat, ha nem tettem zsebre a kezem.

Mindig a legközelebbi zsilipig sétáltam el. A gyalogút autóktól zúgó hidak alatt vezetett, a folyómenti parkokban mindig volt pár fiatal, akik felültek a padok háttámlájára, zenét hallgattak és füves cigit adtak körbe. A partmenti sötétből kibontakozott egy-egy horgászó ember alakja. A cigarettájuk vége vörösen izzott a sötétben.

Néha megálltam az egyik híd alatt. Ott, ahol a folyó hullámaiból már a csillogás sem látszott, csak a hangot lehetett hallani, ahogy a víz nekifut a partnak, majd visszahullik. Megnyugtató volt a korlátnak támaszkodni, hallgatni a víz ritmusát. Végre otthon éreztem magam.

Fotó:  Ördög Ivett