Mindkét meghívott irodalmárnak meghatározó élmény Kertész életműve, és jól bemutatják a fiatalabb generációk viszonyulási lehetőségeit is az íróhoz: Fehér Renátónak a Sorstalanság egyik első példánya díszeleg a polcán, míg Fülöp Barnabás gimnáziumi végzősként, egy veszprémi konferencián ismerte meg az írót.

Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a Kertész-újraolvasás a reneszánszát éli, az új irodalmárgeneráció több tagja is elkezdett a szerző műveivel foglalkozni. Az új generációnak igénye van a párbeszédre, a “holokauszt bohóca” identitás fölfeljtésére, valamint Kertész integrálására a prózafordulat íróinak generációjába: két éve az ELTE Irodalomtudományi Tanszéke szervezett konferenciát, valamint az Esztétika Kitelepül keretében szerveztek egy sétát Kertész sírjához az író születésnapja alkalmából egy beszélgetéssel egybekötve. Az újraolvasáshoz Fülöp Barnabás nagy lélegzetvételű, négyrészes esszéje is hozzátesz.

A tét egy olyan Kertész Imre-olvasat kialakítása, amely politikus, kritikusan szemléli az írót mint értelmiségit és mint közszereplőt, és leveti önmagáról a Schmidt Mária-féle Kertész Intézet (valójában még mindig kialakulatlan) appropriációját. Természetesen az egyetlen Nobel-díjas írónk közoktatásbeli szerepe is porondra kerül, ha már mi vagyunk az a generáció, akiknek nem a Sorstalanság volt érettségi tétel, hanem Kertész a Nobel-díj átvételekor tartott beszéde. Többek között ezekről is ejtett szót a két meghívott.

Miután megismertük Fehér és Fülöp első találkozását Kertésszel, és a kertészi próza klausztrofobikus jellegének átérzésére is egyetértő bólogatás érkezett az immáron két éve a karantén különböző fokozatait megélő közönségtől, Csete rögtön a dolgok közepébe vág kérdésével: Kertész írásai idegen testként jelennek meg a magyar prózában. Mi az, ami mégis köti őt a kortársaihoz, főképp nemzetközi kontextusban? Fehér Renátó szerint Kertész prózáját a fölöslegességtől való megszabadulás kényszere köti a kortársakhoz. Ez figyelhető meg azokban a különbségekben is, amit Beckett poétikailag végrehajt a mesterének tekintett Joyce-hoz képest, de Nádas is ezt végzi el az előkép Mészölyhöz viszonyítva. Ezeken a szerzőkön kívül Kafkát és Pilinszkyt lehet még Fehér szerint beállítani ebbe a sorba. Fülöp Barnabás hozzáteszi, hogy Kertész a Nádassal való összehasonlításban a polgárság nélküli polgár, aki  igyekszik lefosztani személyiségéről a diszkurzív sallangokat. Kertész programja egy szélsőséges polgári munkaetikára vall: mindent, ami kiad a kezei közül, el kell idegenítenie. Míg Esterházynál minden egy nagy szöveguniverzum, addig Kertésznél a szemünk előtt omlik össze az idézet igazsága.

Fehér szerint lehet közelíteni Kertészt a prózafordulat nagyjaihoz, ám a viszony hasonló, mint Albert Camus-é a francia újregényhez: Kertész célja, hogy olyat írjon, amit az intézményrendszer nem bír elviselni. Erről Bartók Imre írta – amely felvetésre a beszélgetés résztvevői helyeselnek is –, hogy ezt az imperatívuszt annyira a végsőkig vitte Kertész, hogy szubkulturalitásra van kárhoztatva. A beszélgetőpartnerek szerint “divatja” talán sosem lesz Kertésznek, mivel mindig is a hivatalos emlékezetpolitika felforgatójaként fog feltűnni az életműve, és egyik rezsim sem fogja tudni sem lenyelni, sem kiköpni – ugyanakkor, ha fel tudjuk tárni az írásgyakorlati működését, az ajtót nyit a prózafordulat népszerű szerzőire is.
Fülöp szerint e működés vizsgálatához azt a kérdést kell föltenni, hogy meddig lehet a tisztán (autentikusan) leírt mondat önmagában  esztétikai érték. Ez a kérdés pedig fönnáll néhány nem klasszikus prózafordulatos szerzőnél is, például Konrád Györgynél a Látogatóban, de Hajnóczy Péternél is. Fülöp szerint Kertész integrálhatósága azon múlik, hogy le tudjuk-e bontani a társtalanságáról szóló mítoszt. Ehhez azonban más típusú kanonizációra van szükség, mint az eddig folytatott eljárás.

Kertész kontextusba helyezése után természetesen a második téma, ami felmerül, Kertész és a Nobel-díj konfliktusa. Fehér szerint az író körüli kultusz a Kudarcban lévő huszonnyolc négyzetméterhez kötődik: a világhír és a Nobel-díj pedig minden szempontból konfliktusba kerül a szűk azilumban alkotással. Ez a konfliktus pedig fontos közművelődési kérdéssé válik abban a tekintetben, hogy Kertész a nemzeti kultúra fontos eleme, zárt világa azonban megnehezíti az írásaihoz való hozzáférést. Névlegesen az írásmű kódolt jellege valamint palimpszesztszerűsége nehezíti a befogadást. Köves Gyuri nyelve például parodizálja az irodalmi zsánereket, ezáltal olyan posztmodern vonásokat hordoz, amelyek miatt valójában nehéz belegyömöszölni Kertészt a holokauszt-irodalom kategóriájába, sőt, ellen is kell tartani ennek a tendenciának.

A beszélgetés résztvevői további két nehézséget sorolnak fel, amelyekkel az olvasó szembesül Kertész műveinek olvasásakor: az író “egyműves” szerző abban az értelemben, hogy életműve önkommentáló jellegű. Minden regénye valamilyen formában hozzászól a Sorstalansághoz. A másik nehézség pedig a magyar nemzethez való viszonyából fakad. Interjúbeli megszólalásai nem tükrözik egyetlen nemzeti narratívába való integrálhatóságát sem.

A Nobel-díj természetesen nemcsak Kertész belső, elidegenítésre alapuló írásműködése számára jelent konfliktust, hanem a külső címkék szempontjából is: Kertész önjellemzése a “holokauszt bohócaként” pontos képet fest arról, mennyire nem tekintette saját magát holokauszt-írónak. Fehér szerint a Nobel-díj honlapján található indoklás egyébként ki is meríti a kérdést, miért kapta Kertész a díjat, tekintve, hogy nem egyszerűen lágerirodalomról van szó, hanem a haláltáborról, mint világmodellről. György Péter erre úgy hivatkozik, hogy a díj képes volt a holokausztot a politikaiból a kulturális emlékezetbe emelni. Ugyanakkor a holokauszt, mint shoah, mint 1000 éves szenvedés elgondolása kontraproduktív, hiszen Magyarországon rengeteg magyart a fasizmus tekintete tett zsidóvá. Kertész műve pedig éppen erről az értelmezésről szól: a Sorstalanságban nincsenek sem áldozati sem tettesi inherens identitások, a rabok közti hierarchia ugyanúgy jelen van, mint a tisztek közti.

A díj értelmezése is sokat alakult azóta a magyar közbeszédben: 2002-ben a szélsőjobboldalon a díj miatt megindult az “Imre Kertészezés”, míg a liberálisok egy olyan szerzőt láttak benne, akiben megigazulhatunk végre a Nyugathoz való felzárkózásban: a Nobel-díjjal szellemileg is “felzárkóztunk” Európához. A díj által egyben kimozdulunk abból, hogy a holokauszt zsidó ügy, másrészt viszont úgy is tekintünk Kertészre, mint aki „kigyomlálta a garázdálkodókat”(György Péter) az emlékezetpolitikából.

Fülöp szerint a problematikát bonyolítja, hogy Kertész egyébként ellentart a holokauszt, mint botrány fetisizálásának: Köves Gyuri a regényben nem hajlandó szó szerint válaszolni arra, milyen borzalmakat élt át. Európa új alapítómítosza márpedig ez a botrány, hol komplexebb módon tálalva, hol elinflálva: például hajlandóak-e a magyarok emlékezetpolitikailag szembenézni azzal, hogy eminens módon teljesítették a honfitársaik deportálását? Fehér egyetért ezzel, fontos föltenni a kérdést: elinflálja-e a holokausztot, ha kulturális talapzatként saját egzisztenciális kérdéseinkre vonatkoztatjuk?

Csete visszatér a magyar felelősség kérdésére a holokausztban: vajon lehet-e valaha társadalmi konszenzus az akkori magyar kormány felelősségének elismeréséről? Fülöp szerint arról kell általános konszenzusnak lennie, hogy ez nem csak zsidó ügy. A holokauszt pont annak az ellentéte, ahogy azt a romantizáló ábrázolások (pl. a Schindler listája) megjelenítik: a holokausztban nem rendes individuumok vannak, nem sírnak rendesen. Éppen ezért tartja a Saul fiát a kertészi bezártság hitelesebb megjelenítésének, mint a Sorstalanság című filmet. Úgy véli, az állami emlékezetet nem lehet áthangolni: helyette lokális emlékezetpolitikákat kell kidolgozni.

A nagy kérdés, hogy milyen a jó állam, milyen az az állam, amely el tudja kerülni a népirtást: az európai államok azonban nem néznek vele szembe, hogy a holokauszt eseménye a modernitásba volt kódolva és a gyarmati múltban (és jelenben) gyökerezik. Fehér a Szabadság téri emlékművet hozza szembe nem nézés par excellence példájaként: az emlékmű arról szól, hogyan szenvedtük el a német elnyomást, nem arról, hogy a parlamentünk megszavazta a zsidótörvényeket. A saját bűneit a magyar társadalom nem kezeli kollektív traumaként. Az által, hogy meghozták ezeket a törvényeket, a magyar állam megszűnt létezni, mivel a saját lakosságát deportálta. Ezen a ponton a társadalom elidegenedik önmagától, a politikai közösség megszűnik létezni

Az utolsó nagy blokkban Vida a kertészi életmű oktathatóságáról kérdezi a beszélgetés résztvevőit. A Nobellel Kertész a Nemzeti Alaptanterv részévé vált, de vajon milyen módon lehet egy tizenéves számára befogadhatóvá tenni a műveit? Fülöp szerint Kertész személyének provokatív vonásaival fel lehet kelteni az érdeklődést iránta a diákokban, azonban ahhoz, hogy Kertész “rontott mondatai” megtöltődjenek jelentéstartalommal, előbb a “tisztességes mondatokat” kell megérteni. Fülöp szerint például izgalmas lenne vitára bocsátani a kertészi “holokausztbohóc” problematikáját Ady magyarságverseivel. Ugyanakkor szükség van annak a prekoncepciónak a fölszámolására, hogy Kertész holokausztíró. Fehér szerint az irodalomtudomány absztrakt diskurzusa igen távol áll a közoktatástól, amiben azzal kell kezdeni, hogy megmagyarázzuk, mi a különbség a Sorstalanság és Anna Frank naplója között. A Sorstalanság közel hozható a diákokhoz azáltal, ha egy szocializációs folyamat regényeként van oktatva: Köves Gyuri iskolája a láger, élni pedig annyi, mint megfelelni az iskola követelményeinek. Ezáltal lehet formálni a diákok iskolához való viszonyát is.

Csete megjegyzi, hogy a NER hamar rátette a kezét Kertész életművére. Ám ezen kisajátító gesztus óta semmi sem történt az életmű feldolgozását, interpretálását tekintve. Vajon miért nem kezdtek vele semmit azóta sem? Fülöp azt mondja, Schmidt Mária egyszer vázolta, hogy a Kertész Intézetnek az a narratívája, hogy Kertész a haláltábort megjárt antibolsevik író, a jelenlegi liberálisok pedig a régi bolsevikok, ezért Kertész ilyen jellegű appropriációja alátámasztja a NER “európaiságra” támasztott igényét. Azonban Fülöp szerint a Sorsok háza effektíve holokauszttagadás: a sors olyan életet jelent, amely a halál révén nyeri el jelentését, azonban ilyen értelemben a holokauszt senki sorsának nem tekinthető. A Kertész Intézet működésképtelenségének praktikus oka, hogy véges ügyekre kap határozatlan ideig folyósított pénzeket, amellyel nehéz elszámolni, a hagyaték Berlinben van, de csak az Intézetnek van joga abból bármit is kiadni. Fehér úgy véli, a Kertész Intézet, mint kulturális ajánlat nem életképes: a Nobel-díj kapcsán történt “Imre Kertészezés” nem összeegyeztethető a mostani kebelre öleléssel. A szélsőjobboldal megérkezett az ábrahámita testvérháborúkhoz: ez a hagyomány pedig nem a Csurka-féle Magyar Fórum jobboldalisága, hanem az amerikai alt-righté. Demeter Szilárd saját jogfosztottságának a holokauszthoz hasonlítása ezen amerikai diskurzusokat idézi.

Fülöp és Fehér azzal a konszenzussal zárják a beszélgetést, hogy a szélsőjobboldal változott meg, és így elkezdte magához emelni Kertészt, ám az appropriáció így is problematikus. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, a Kertész-diskurzus soha nem fog elavulni: újabb és újabb generációknak lesz szükségük Kertész Imre műveinek a “holokausztbohóc” máza nélküli újraolvasásához. Ez a Késelés Villával-est a jelenlegi diskurzust azzal gazdagította, hogy megkérdőjelezte Kertész irodalmi társtalanságának mítoszát, és érveket hozott fel holokausztíróként való beskatulyázása ellen.