Tudomásom szerint nincs még egy olyan életműve a gyerekirodalomnak, ami annyi találgatásra adna okot, mint Lewis Carrollé. Bár nem bizonyított tény, hogy az eredetileg matematikus, pap és fényképész író valóban szenvedett-e a Todd pszichiáter által elnevezett képzavar-szindrómában, az bizonyos, hogy művei korrelálnak a tünetekkel. Egyes feltevések szerint, az 1865-ben írt Alice’s Adventures in Wonderland főhőse nem más, mint ő, maga, mások szerint az Oxfordi Egyetem egyik akkori dékánjának lánya. A műnek létezik autista olvasata, ugyanakkor társadalomkritikailag is vannak benne a viktoriánus korra vonatkoztatható vonások. A kaposvári előadás előtt, én leginkább Salvador Dali 1969-es szürrealista illusztrációi alapján tudtam vizualizálni a mesét, aminek legnagyobb buktatója, hogy tulajdonképpen nincsen története. Ha elfogadjuk, hogy a Weöres Sándor által Szajkóhukkynak, Tótfalusi Istvánnál pedig Gruffacsórnak fordított Jabberwocky című Lewis-költemény nonszenszvers, akkor az Alice-sztori nem más, mint egy nonszensztörténet.

Józan Ildikó irodalomtudós, egy 2010-es tanulmányában összehasonlította Kosztolányi 1936-os, Szobotka Tibor 1958-as, illetve Varró Zsuzsa és Varró Dániel 2009-es műfordítását. Már a címek is rendkívül eltérőek, úgy mint Évike Tündérországban, Alice Csodaországban, valamint Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. A kutató a Kosztolányi-fordítás mellett érvel, amikor Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténészt idézi Nyelvek poétikája című elemzésében: „az idegen kultúrákat közvetítő Kosztolányi megítélésekor nem szabad feledni, hogy minden fordítás célirányos, más-más közönségnek készül. Nem is kizárólag a gyerekközönséget, hanem legalább ennyire a magyar olvasók nyelvi tapasztalatát tartotta itt szem előtt Kosztolányi Dezső.” Adamik Zsolt író ugyancsak ezt a változatot tekintette kiindulópontnak, amikor színpadra alkalmazta a mesét, a kaposvári Csiky Gergely Színház számára. Az előadást 2021. október 12-én mutatta be a teátrum, ALíz Csudaországban címmel, Halasi Dániel rendezésében.

„A darabot Lewis Carroll műveiből pofátlanul átíró, valamint drámatourkvín, illetve dalszövegelő” áll az előadás plakátján Adamik neve előtt, aki nem csak magát aposztrofálja szokásos nyelvi leleményével. Szirtes Edina Mókus Zeneszerző és Muzsikapitány, Zsíros Linda Koregráforos Felsővezető, Mátravölgyi Ákos Kinézeti benéző-felelős építésztábornok. ALíz mellett a többi szereplő is kap nyelvújító neveket az írótól, úgy mint Kopernicus Komor (Mészáros Tibor), Bors Noteszka (Varga Zsuzsa), Menzakirálynő (Krajcsi Nikolett/Bakonyi Alexa), Nyűbácsi (Kósa Béla), Nyuszifül a stréber (Stefánszky István), vagy éppen Táncparkettkrampuszkirálylány (Frindik Nóra). Ez a fajta minden humorral megkent játékosság végigvonul az egész darabon, és főként a zenés számok dalszövegeiben csúcsosodik ki. Az előadás szinte minden porcikája Adamikot tartalmaz tehát, nem csupán nyomokban, és ez kifejezetten jót tesz a Carroll által mákonyos talányba burkolt narratívának. Átiratában minden olyan iskolai prototípus – tanár, iskolatitkár, portás és konyhásnéni - felvonul, aki hiába foglalkozik gyerekekkel az intézményesített hierarchia különböző szintjein, bizonyos okokból kifolyólag mégsem szereti őket. Feltett szándékuk, hogy ne legyenek gyerekek, vagy ha már vannak, legalább legyenek teljesen egyformák és kiszámíthatók. Ne gondolkodjanak, ne fantáziáljanak, teljesen egyszerre egyenek és nevessenek. De ha lehet, inkább ne is nevessenek. ALíz persze semmilyen szempontból nem felel meg ennek az elvárásnak.

Már az első képben nyilvánvalóvá válik, hogy fejében harcot vív egymással az iskola közlekedési rendszerének színtelen útvesztője, és az enyhet adó álmodozás. Aztán ezek találkoznak valahol félúton, így lehet a tanár bácsi, egy rozmármozgású okostojás. A színes ruhás kislány kilóg a szürke egyenruhába öltöztetett, egyenálarcos társai közül, vizuálisan és autista észjárásával egyaránt. Például egészen pontosan megszámolja, hányat pislog balra és jobbra, a furcsa nevű geometriai alakzatok viszont nem jutnak el a tudatáig. Azt sem tudja, merre van az igazgatói iroda, ahová Rozmár tanár úr küldi büntetésből, és ezzel el is kezdődik különös roadmovie-ja, mialatt egyre furcsább lények keresztezik útját.

Egészen izgalmas, ahogy a nyitányban Szirtes Edina Mókus álomszerű világzenéje ezúttal revüsítve érkezik a gyerekszínházba, jól ismert hangzásvilágánál tempósabban, élénkebben. Zsíros Linda stilizált mozdulatokból összerakott koreográfiájával, az egyenosztálytársak táncával és ALíz ugrabugrálásával összeáll egy ambivalens képi világ: szín és szürkeség, gyereklét és uniformizált felnőttség ellentéte. A szám alatt szétnyílik a függöny, előtűnik egy több bejáratos, különös alakú, egész színpadon áthúzódó, önmaga alatt is átfutó híd, hogy furaruhás szereplők jelenjenek meg rajta. A dal végi tablót a fehér átjáróra vetített Macska (Tóth Molnár Ildikó) fantomfotói és intelligens fények kavalkádja teszik valószerűtlenné. A díszlet több irányból is megmutatkozik a későbbiekben, vagy éppen körbe-körbe forog, amikor Portáskatonák kergetik ALízt. A színekkel és árnyakkal operáló világítás mindvégig megfesti. Különböző szegletei adják Bors Noteszka irodáját, a Menzakirálynő birodalmát, vagy éppen az Igazgató fenségterületét.

A kislány egy saját képzelete által megteremtett szürreális világba csöppen, amiről kiderül lassacskán, hogy suliCsudaország, vagyis Gyerekségeltemető raktár. Mialatt az Igazgatóhoz lohol, mindenki egy bizonyos Gruffacsórt keres, hogy beletegyék egy gyufás skatulyába, és megszűnjön végre a gyerekség, mint jelenség. Amikor véletlenül megkaparintja a befogott szörnyet, elhatározza, hogy megmenti a végső pusztulástól. Carrollt állítólag a görög mitológia vízikígyójára emlékeztető oxfordi kert fája ihlette a Gruffacsór vers megírására, Adamik pedig őt teszi meg suliCsudaországban a szabad, boldog gyerekkor szimbólumává. Útja során ALízt fantáziabarátja, Kopernicus Komor kíséri el. Közben ráébred, hogy gyerekléte rossz irányba halad: ráakad régen használt babájára és gördeszkájára, a Menzakirálynő elárulja, hogy a mindennapi tökfőzelék helyett régen meggypitét is kaptak a gyerekek, mígnem Tüköroszágban felnőttkori önmagával szembesül. Ez a jelenet Szirtes Edina Mókus hegedűszólójával hangzásában és képileg is kiemelkedik a többi közül: míg a rengeteg tükör-ALíz fekete és fehér, addig a háttérvászon és a híd piros fényben úszik. Szívszorító az a csalódottság, ahogy egy ember gyermeki és felnőtt énje szembesül egymással.

„Annyi mindent kell tettetni egy felnőttnek” – panaszkodik a kislány felnőtt énjét játszó Mészáros Sára, és valóban. Kiderül róla, hogy ő a legnagyobb, önmagát mindenek felett uralkodó úrnőnek képzelő mímelő, hiszen azt játssza, jófej felnőtt lett, pedig időközben ALíz királynő vált belőle, és az iskola kiszolgáló személyzete a tőle való rettegés következtében vált gyerekgyűlölővé. A Carrolltól örökölt sakktematika jelmezén és az általa birtokolt téren is visszaköszön. Övé az előadás legjobb színészi alakítása: jófejségével először elhiteti a kislánnyal, hogy nincs olyan nagy különbség kettejük között, még a fantáziabarát száműzésére is ráveszi, aztán pedig kővé dermedt szívvel veszi el tőle a Gruffacsórt, hogy saját fejlesztésű szörnyetegével, a Nemulassal ütköztesse. Alakításának harmadik aspektusa, amikor a kicsi ALíz és a visszatért Kopernicus segítségével végre őszintén mer emlékezni azokra az időkre, amikor még boldogság volt a gyermeki létállapot. Ettől az összevissza keringő intelligens fényekből végre színpompás stilizált emlékképek válnak. Az Adamik univerzum előre feloldozást nyújt arra az állapotra, amikor majd „Az idő kieszi a gyerekséget.” Kiderül, hogy a süllyesztőből előbukkanó bábszörnyecskék, Nemulass és Gruffacsór jó barátok, és ha nem felejtünk el szeretni, felnőttkorunkban is egyengetheti utunkat egy fantázialény.

Képek: Csiky Gergely Színház honlapja