A főhősnő személyében egy sótlan természetű filmkritikus és hivatásos bolyongó látszatéletébe nyerhetünk betekintést, akinek teljesen mindegy, hogy éppen Európa egyik nagyvárosában barangol vagy Kelet-Magyarország valamelyik kisebb városában időzik el egy családi asztalnál. Hiába kap számos lehetőséget, hogy világot lásson, a gondolataiba mélyedve felületesen viszonyul a környezetében történtekhez. Térben leginkább külső beavatkozásoknak, mások döntéseinek köszönhetően marad állandó mozgásban: hosszabb időt tölt Prágában, nászútjára eljut Párizsba, Stockholmban is jár, de kötelességtudóan a párja családjához is leutazik vidékre. Ezekről a helyekről mégis minimális információt kapunk, hiszen főleg a narrátor érzelmi kötődései jellemzik a helyeket, amitől a nyers irónia eszközével rögtön elvágja az olvasót és az empátiagyakorlás parányi lehetőségét sem tartja fenn számára. Hiányérzet egyedül az apja és Budapest iránt fogalmazódik meg benne, azon túl szinte bárhol, bármikor és bárkivel lehetne, különösebb jelentőséggel nem bír. Szó szerint sodródik az árral.

Folyamatosan elvész a fölösleges részletekben, ami ambivalens viszonyban áll a fragmentumokból álló cselekmény egyébként szilánkos és elhallgatásokra alapuló narratívájával. Egyszerűen képtelen mind az életét, mind pedig a világot nagy perspektívában értelmezni. Piszlicsáré dolgokon időzik el, minthogy valaki elvette a bögréjét kérdezés nélkül, a szeretőjéhez illik-e a tapéta vagy a kanapé; de utazásai kapcsán sem a kíváncsiság vezérli, egyszerűen azt is le kell tudni, mint a modern értelmiségi nő számára kiszabott kötelességet, azaz illik eljutni Velencébe. A fizikai valóságot végig részletesen elemzi, és egy-egy konkrét tárgy vagy esemény külső vizsgálata prioritást élvez az érzelmi azonosulásokkal és kötődésekkel szemben. Ebből is következik, hogy nemcsak a környezetével, de az olvasójával, hallgatójával is közömbös és távolságtartó. A titkok és az érzelmi elfojtások a hétköznapok részét képezik nála. Ráadásul azt a benyomást is kelti több esetben, hogy az önértékelési gondjai nemcsak a folyamatos fogyókúrában mutatkoznak meg, de ugyanúgy fél a kategorikus kijelentésektől és küzd a saját meglátásaival; akár egy mondaton belül felülírja magát. Nem véletlenül a valóságérzékelés, a jelenlevőség kérdése és az emlékek újraértelmezése azok, amik izgalomban tartják az olvasót, mert konkrét cselekményről aligha beszélhetünk.

Az elbeszélő embertársaihoz fűződő viszonya is eléggé kategorikus, mintha a számára fontos embereket nemek szerint csoportosítaná. Felületes bizalmi kapcsolatot egyedül férfiakkal képes kialakítani, akikre ugyan tudattalanul, de kivetíti az idejekorán elveszített apa árnyékát kiszolgáltatva magát az éppen aktuális párja kénye-kedvének. Megértő és empatikus irányításra szorul, amit a család nőtagjaitól nem vár vagy éppen nem fogad el; anyja kritikai megjegyzései pedig csak állandó szorongásban tartják felnőttkorában is. A nagyapa és az apa prominens személyisége, az irántuk és cselekedeteikhez fűződő kíváncsiság és megválaszolatlan kérdések írják felül közegének további tagjait. Ezért hiába kerül bemutatásra három különböző férfi is, különösebb jelentőséget mégsem lehet tulajdonítani nekik.

Vissza-visszatérő probléma az éppen szakdolgozatírás előtt álló filmkritikus növendék bizonytalansága is. Ugyan megjelennek intertextusok zenékből, regényekből, azonban a főszereplő érdeklődését tekintve dominánsan a filmes utalások hatják át a szöveget. Helyenként egy-két konkrét filmet is megnevez, szituációkat vagy ételeket, italokat idéz fel belőlük. Legfontosabb név közülük mégis Ingmar Bergmané lesz, aki folyamatosan kísérti a szöveget, ami már abból a kilenc a fejezetcímből is látszik, amiket a skandináv filmrendező egyes alkotásai ihlettek. A társas kapcsolatok válsága Ingmar Bergman filmjeiben címet viseli a készülő szakdolgozat is.

A regényt töredezettség, időbeli elcsúsztatások jellemzik, a történet dinamikája nehezen rekonstruálható, az események csak peregnek, mint a száraz homok. Bakos Gyöngyi minimalista írásmódja számos asszociációt megenged a befogadójának, bár a referenciális olvasat lehetőségét még időben érdemes elvetni. A főszereplő enerváltsága nem generációs problémaként jelenik meg, ő csak egy típus, aki ugyan keresi az impulzusokat, de nehezen éli meg a jelenét a múltbéli sérelmekből és sokszor fals emlékekből kifolyólag. Az írónő ennek az embertípusnak találta meg a megfelelő nyelvezetet.