A kötet alcíme szerint „újabb írások, beszélgetések a nyelvről”, és – noha valódi párbeszéd, interjú nincsen a kötetben – mégis tekinthetjük ezeket a szövegeket beszélgetések részeinek. Nádasdy sokszor olvasói levelekre reflektál, szűkkörű és szubjektív közvélemény-kutatást végez, egyes írásaira válaszokat kap, néhány téma (mint a mignont-e eszel, vagy a médiák) nagyobb visszhangot is kelt; de ezek a szövegek tágabb értelemben is egy nagy beszélgetés, diskurzus részei. Azé a beszélgetésé, amit Nádasdy folytat évek óta a „laikus nagyközönséggel”, és amelynek célja nem csupán a nyelvtudomány kérdéseinek bemutatása, a „száraznak tűnő szakma” közelebb hozása, az ismertterjesztés.

Harc ez, mégpedig olyan, amely tágabb körű egy tudományterületnél. Ahogy Nádasdy fogalmaz a kötet első írásában, amely az egész „tananyag” összefoglalásának tekinthető, és úgy tűnik, kifejezetten a kötet számára készült: „Egyébként ha bárki be kíván avatkozni a nyelv életébe vagy az emberek nyelvhasználatába, én nem állhatom útját: nekem csak akkor kell szólnom, ha valaki ezt áltudományos nézetek és babonák alapján, hibás logikára hivatkozva, szubjektív érzületeit objektív érveknek beállítva kívánja megtenni. Ha törvényt terjeszt be, hogy sújtsák büntetéssel mindazokat, akik azt mondják: Itt fogyassza?, nem állom útját, de azt nem nézhetem tétlenül, ha arra hivatkozik, hogy ez a kifejezés „nyelvtanilag helytelen” vagy „magyartalan” vagy „összekeveri a kijelentő módot a felszólító móddal”, mert ez mind butaság. Én nem a beavatkozás vagy az előírás ellen harcolok, hanem a butaság ellen.” 16.o. (Kiemelés tőlem. T.B.)

Ez a – nagyon rokonszenves, aufklérista – álláspont Nádasdy kötetének, és egész nyelvészeti munkásságának éthosza. Ez a szándék érezhető, bármilyen témához nyúl.

Ilyennek képzelem én a valódi tudóst, bármilyen tudománnyal is foglalkozik: hitelesen áll ki a tudományosság mellett, és a szaktudomány mellett a tudományosság általános működéséről is tanít. Az idézet még egy nagyon fontos dolgot fogalmaz meg ezzel kapcsolatban, mégpedig az objektív és szubjektív gondolkodás elkülönítését.

Mit tanulhat még a laikus nagyközönség a tudós tevékenységéről, működéséről? A tudós első feladata (akárcsak a teremtés esetében) a szétválasztás: elkülöníteni és meghatározni írásunk tárgyát. Olyan nyelvészeti alapfogalmak kerülnek terítékre, mint a szó, a szótag vagy a mondat fogalma – ezek jelentése, tartalma sem egyértelmű. Az általános iskolában tanult, szilárdnak tűnő mondatelemzési rendszer is megdőlni látszik, ha a logika helyett nyelvészi módszerekkel közelítünk hozzá. (Nagyon fontos, szintén az idézetben is szereplő, állandóan visszatérő téma az is, mi a nyelvészet szerepe, mi tartozik tevékenységi körébe).

Észrevétlenül, cikkről cikkre adagolva megismerkedünk a fölfedeztető módszerrel (generatív nyelvészet), kimondatlanul pedig egy – a laikus közönség számára ismeretlen, az iskolában nem tanított – paradigmával, a pozitivista, a természettudományokhoz hasonlóan működő logikával. A vizsgált jelenség megtalálása és azonosítása után következik az elnevezés, és a rendszerbe foglalás. Ehhez meg kell találnunk a hozzá hasonlókat és tőle különbözőket, meg kell tanulnunk rendszerben gondolkodni, kivételeket találni (szintén sokszor előforduló, és sok töprengésre lehetőséget adó probléma). Megtanulhatjuk, hogy csillaggal jelzik az általunk létrehozott, de valójában nem létező szavakat, mondatokat, szögletes zárójelbe tesszük a szót, ha a hangalakjáról beszélünk, és azt, hogyan kell nyelvemléket elemezni, a „Ford Trazi” példáján keresztül (185-188. o., a kötet egyik szinte katartikus erővel ható szövege). A cikkek végén sokszor saját gondolkodnivalót, „házi feladatot” is kapunk.

Értéksemlegesség, objektivitás – paradox módon éppen az ezekhez az elvekhez való ragaszkodás teszi Nádasdyt „a” „liberális nyelvésszé” (persze ezen kívül azért más dolgok is, de ezeket ki-ki keresse meg maga a szövegekben), de a szigorúan a tudomány elvei alapján levont következtetések néha valóban gyanúsan egybecsengenek a liberális gondolkodásmóddal (a konzervatívval szemben), leginkább a rokonság, származás kérdésében („A nyelvrokonságon ma csak az izgul fel, aki még ott tart, hogy a rokonság, származás döntően meghatároz embert, közösséget, népet. Felőlem gondolhatják, de a nyelvtudományt ebből szíveskedjenek kihagyni.” 152.o.), illetve a nyelv „szépségével” és „rondaságával” (mit szabad mondani és mit nem) kapcsolatban: („Ugye értik: én nem a rondaság létét vonom kétségbe, hanem a szaktudományos megfoghatóságát.” 162. o.)

Az eddig említetteken kívül a kötet írásaiból más alapelvek is kiolvashatók, (vagy kiolvashatóak?). Nádasdy nagyon kedvesen össze is foglalja nekünk ezeket jubileumi, századik Modern Talking – írásában, kilenc pontban (Megmondtam százszor, 287-290. o.) Én azonban már azelőtt elkezdtem ezek összegyűjtögetését, mielőtt a kötetben idáig eljutottam volna, így most a saját listámat közlöm (az övét elolvashatja mindenki a jelzett helyen).
1. Értékmentes, „pozitív” nyelvvizsgálat (ezért nem releváns a nyelvtudomány szempontjából a nyelvművelés)
2. Nyelv és nyelvhasználat (langue és parole) elkülönítése, a nyelvtudomány vizsgálatai kizárólag a nyelvre vonatkoznak
3. A nyelvben (langue, kompetencia) nem lehetséges hiba; minden megnyilatkozás helyes, ha kommunikációs funkcióját betölti. (gondolkodom vagy gondolkodok) Ugyanúgy, ahogy egyik nyelv sem működik jobban, mint a másik.
4. A nyelv folyamatosan változik, ez a változás nem romlás vagy javulás, hiszen csak akkor romlana nyelvi szempontból, ha kommunikációra alkalmatlanná válna.
5. A szabály-elvűség: az esetlgesség, véletlen (a szókincs változásai) nem lehet a tudományos vizsgálat tárgya, ha az a tudomány a nyelvészet.
6. Nyelv és gondolkodás, nyelv és társadalom között nincsen direkt összefüggés, az ilyen témák nem a nyelvtudomány, hanem a pszicholingvisztika, illetve a szociolingvisztika területére tartoznak.
7. Nem a nyelvnek kell az írást tükröznie, az írás egy megegyezésen, hagyományon alapuló rendszer. (Nem helytelenül ejtjük azt, amit másképp írunk.) Nádasdy annyira hangsúlyozza, hogy az írás pusztán a megegyezésen alapul, hogy – az előszóban nyíltan föl is vállalva – néhány esetben eltér az akadémiai helyesírás ajánlotta változattól.

Különösen sokat elárul Nádasdynak a tárgyához való viszonyáról a címadás. Prédikál és szónokol – látszólag nem történik más, mint hogy a kötet egyik írása (a 42-43. oldalon található) válik az egész címévé. Ha azonban elolvassuk ezt a szöveget, kiderül, hogy ezzel a címmel akár saját megszólalásmódjára is reflektálhat: a két, hasonló jelentésű szón ugyanis azt a (kötetben másutt is visszatérő) kérdést vizsgálja, hogy az egyik szón (szónokol) rögzülni látszik a pejoratív, rosszalló jelentés, míg a másik (prédikál) alapvetően semleges jelentésű, és a beszédhelyzettől függően kaphat pejoratív árnyalatot. Ha azonban a kötet címlapjára nézünk, a következő mondatot látjuk: Nádasdy Ádám prédikál és szónokol. (Az összekapcsolást erősíti a kisbetű, és az emberke, aki a kapcsos zárójelet tartja.) A cím implicit jelentése tehát mélyen önironikus: én, azaz a szerző, a saját megszólalásaimat prédikálásnak és szónoklásnak tekintem – itt mind a két szó rosszalló jelentést kap, a kötet polémikus élérőll árulkodik.

Talán az eddigiekből is kiderült már, hogy ezek az írások, noha ilyen objektívek és tudományosak, mégsem olyan szárazak és unalmasak, ahogyan ezt rendes tudományos szövegtől elvárnánk. Nádasdy maga is ironizál ezen: „Elég volt az érdekességekből, még a végén még azt hiszi a kedves olvasó, hogy a nyelvészet érdekességekkel foglalkozik.” (188. o.) Ennek egyik magyarázata, hogy a példák, kérdések, amelyek egy-egy cikk alapjául szolgálnak, a hétköznapi, mindennapi életből, napjainkból származnak, és látszólag, éppen azért, mert hétköznapiak, sőt „közönségesek”, tehát nem is méltók a tudományos vizsgálatra (ilyen a már említett két példa, a Mignont-e eszel, illetve a Ford Trazi, de ilyen a Rámcsörgő is): azonban ezekből is remek példákat szűrhetünk le az alapelvek bizonyítására, és ezek is az értéksemleges, tudományos viszonyulást hangsúlyozzák.

A másik magyarázat természetesen a szövegek stílusa, amely szintén nem hagyományosan „tudományos”, ezek publicisztikák, amelyekben a stílus szorosan összefügg a tartalommal is. Nagyon-nagyon élvezetes, lendületes, könnyed, ironikus szövegek ezek, legtöbbjük frappáns bevezetéssel indul és erős csattanóval záródik. A címek is inkább a figyelemfelkeltést szolgálják (A töltött Erzsébet), mint a téma megjelölését. A szövegek jól érthetőek, egyszerűek, és úgy érezhetjük, tárgyuk is az. Költőhöz illően bánik a nyelvvel Nádasdy, ahogy példákat választ; még olyasmire is figyel, hogy amikor a fosztóképző szerepét magyarázza, nem elvont, hanem konkrét jelentésű alapszót választ, olyat, amelyiknél egyértelmű és konkrét a jelentés (zsírtalan). A példamondatok is szórakoztatóak, sokszor szinte saját történet dimenzióját nyitják meg. De nem csak a példamondatok ilyenek: kevés olyan tudományos szöveget olvastam eddig, amelyből vannak kedvenc mondataim (ezek egy részét már idéztem is, meg lehet keresni).

Nádasdy szépíróként arra is képes, hogy kreatívan használja a nyelvet, a szabályokat, melyeket épp most ismertetett föl, így érthetővé teszi, és esztétikai élvezetet is nyújt.

Nagyon jók és szemléletesek a hasonlatok, amelyekkel tárgyát világosabbá teszi. Ezek a biológia, az orvostudomány, a jog, az illemtan vagy akár a szakácskönyvek és a szex területéről (plédául a Mindentudás Egyetemén tartott előadásban) is származhatnak. „A nyelvművelő persze rosszul is végezheti munkáját, ha saját ízlését, véleményét próbálja meg másokra erőltetni, ha úgy állítja be, hogy a nyelv változásairól ő meg tudja mondani, hogy „hasznosak” vagy „károsak”. Ilyet nem szabad csinálni. A szakácskönyvbe se szabad egyes receptek után odaírni, hogy „Ilyet ne főzzenek, mert ennek én a szagát sem bírom.” (42-43. o.)

Nagyon fontos szintjét alkotja ezeknek a szövegeknek a nyelvtudomány (és a nyelvművelés) hagyományára való reflektálás. Hallunk Saussure-ről és Chomskyról, de Bárczi Gézáról, Lőrincze Lajosról, vagy Fülep Lajos és Illyés Gyula nyelvről alkotott gondolatairól is. A kötet talán leglíraibb írásában, a nyelvhalál kérdését boncolgató A bölcsőtől a koporsóig címében pedig Kosztolányi Dezső szelleme idéződik fel.

Remélem, kedvük támadt a nyaralás közben névutókról gondolkodni, és a könyv hatására az útközben szembejövő adatközlők nyelvi megnyilatkozásait ezentúl máshogyan (is) vizsgálni.