Hallottam róla, de nem ismertem. Mármint őt magát nem, a munkáit és a PanoDráma tevékenységét igen. Nagyjából. Lengyel Anna barátai, közeli és távoli ismerősei, családtagjai és kollégái biztosan egészen más lelkülettel nézték a KÁR, HOGY RÁK avagy always look on the bright side of life című előadást a Trafó színpadán, mint én, aki nemhogy személyesen, de még csak egészséges állapotában sem ismertem meg a színházi szakma egyik legnagyobb energiájával rendelkező dramaturgját. Számomra Lengyel Anna mindig is a hatalmas igazságérzettel megáldott színházi alkotót jelentette, aki a kerekasztal-beszélgetéseken ugyanakkora hévvel és őszinteséggel beszélt bármely, akár tabunak számító témáról, mint amekkorával privát beszélgetésein tette. A PanoDráma új, verbatim előadása a rákról, az azzal való megküzdésről és a betegség folyamatáról szólt volna a Hárs Anna dramaturg által készített interjúk alapján. De a darab létrehozását először a koronavírus, majd az előadás tárgya, maga a rák nehezítette meg. Lengyel Anna lassan egy éve távozott el közülünk, de a Kár, hogy rák megvalósult. A betegséggel és Annával a középpontban. Őszintén, tabuk, ámítások nélkül. Hitelesen. Úgy, ahogyan Anna szerette volna. Szereti. A tragikus eset után a társulat előadásait általában jegyző Lengyel után Ördög Tamás vette át a rendező stafétabotját.

Hófehér háttér fogad minket, két kórházi ággyal. A személyes dokumentumokon és elbeszéléseken alapuló előadásban nincsen sok mozgás. Csupán a flitteres, csillogó, elegáns öltözékben megjelenő színészek és az elbeszéléseik. Persze, mind a rákról, azaz, a „dögről” szólnak. Ki a kórházi takarítónő, ki az édesanya, ki a régóta a kemóval harcoló, ki pedig a végstádiumos szavait tolmácsolja a közönségnek. A már gyakorlott, a verbatim előadásokhoz szokott színészek mellett a műfajban újnak számítók sem lógnak ki a hitelesség terén. Bartsch Kata, Dankó István, Dobra Mara, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina és Váradi Gergely annyira azonosul az interjúk eredeti alanyainak hanglejtésével, előadásmódjával, már-már személyiségével, hogy szinte figyelmeztetnem kell magam: az elmondottak nem konkrétan a beszélő színészekről, hanem az általuk megformált, Lengyel Annához közeli ismerősökről szólnak.

Aztán csönd. Kicsit átrendezik az ágyakat, egyik feláll, másik átül. És kezdetét veszi a második rész. Lengyel Anna rokonai, kollégái, imádott kezelőorvosa és felesége elbeszélései révén úgy kapunk teljes, néhol humoros, néhol pedig mélyen elgondolkodtató képet a színházi alkotóról, hogy közben a fő téma, a betegség sem veszik el. Ördög nem mozgatja túl a színészeket, engedi, hogy Lengyel Annáról, az ő küzdéséről, a betegséggel kapcsolatos kíváncsiságáról és hihetetlen akaraterejéről szóló történetek csak úgy, a fülünkön és a fantáziánkon – vagy adott esetben emlékeinken – keresztül hassanak. Engem, a Lengyel Annát nem ismerők táborának egyik tagját végtelen hála tölt el, hogy ekkora szeletet megismerhettem belőle, még ha életében már nem is nyílt erre alkalmam. Ráadásul az előadott interjúkból nemcsak Lengyel nyüzsgő, karakán és határozott karaktere rajzolódik ki, hanem az alanyok hozzá és a temperamentumához fűződő viszonyuk is megmutatkozik. A szerelmesen imádott orvosé, akit páciensének szenvedélyes kötődése egyszerre megrázza és lenyűgözi. Az orvos feleségéé, aki Anna kedvéért még Pintér Béla művészetével is megpróbál megbarátkozni. Az őt végül ápoló testvéréét vagy a keresetlen őszinteségét egyszerre félő és tisztelő kollégáié.

De az interjúkban egy érzés közös: aki csak kapcsolatba lépett vele, mindenkit letaglózott az az elképesztő életszeretet és kitartó harciasság, amellyel Lengyel Anna kezelte végsőkig a betegségét. És az, ahogyan ezt a folyamatot mindenki elé, tabuk nélkül akarta tárni. Miközben folyamatosan mosolygott. Ahogyan a közönség is inkább nevet az anekdotákon, mintsem könnyes szemmel, sóhajtozva hallgatja azokat. A látszat néha, így most is csal: Lengyel Anna voltaképpen legyőzte a rákot. Csak nem a szokványos módon.

Az ünnepélyes, a kontextusból kilógó, mégis, nagyon is extravagáns Annához illő jelmezek is ezt sugallják. Emlékeznünk, nosztalgiáznunk szabad, dühösnek lennünk nem érdemes. Talán Annát is ez motiválta. A darabot, egyben Lengyel Anna útját kettősvonallal lezáró, Hód Adrienn-féle koreográfia pedig a lehető legintenzívebben, fizikailag átélhető és megérezhető módon mutatja be azt, amit mi, kívülállók látunk bármely rákos betegből. Vagy amilyennek mi képzeljük el a betegség folyamatát. Lihegés, rohanás, haragos dobálás, küzdés.

Biztos az előbb leírtak  is részét képezik a küzdelemnek de mint fentebb írtam, a látszat néha csal. Lengyel Annát idézve pedig „ezt a borzalmat sem kell mellre szívni.” Ne is szívjuk. Ő sem tette.

Kár, hogy rák avagy always look on the bright side of life
A PanoDráma társulat előadása
Szereplők: Bartsch Kata, Dankó István, Dobra Mara, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina, Váradi Gergely
Táncosok: Engelmann András, Eyassu-Vincze Barbara, Gaál Júlia, Lukács Levente, Rácz Réka, Rovó Virág, Temesvári Zsófia, Váth Máté
Dramaturg: Hárs Anna  
Koreográfia: Hód Adrienn
Díszlet- és jelmezterv: Pattantyus Dóra
Videó: Fancsikai Péter
Fény-/hangtechnikus: Szabon Balázs  
Koncepció: Lengyel Anna  
Rendező: Ördög Tamás
Bemutató: 2022. január 14.
Trafó Kortárs Művészetek Háza
Fotó: PanoDráma