A borítókép eltalált, a gigantikus könyvkupacra helyezett harisnyás női láb és a futballcipők párhuzamosan utalnak szöveg anya-regény, futball-regény, illetve szöveg-regény mivoltára.

A Semmi művészet az Esterházy-életmű leghangsúlyosabb darabjainak zavarbejtő át-, szét-, illetve újraírt verziója: az Esterházy-galaxisban új, párhuzamos dimenzió nyílik, amelyben minden másként van, az anya visszatér, és jót mulat a Szív segédigéin, örül, hogy segíthetett.

II. (ööözések és szakállbirizgálások közepette)

A regényből így kvázi-metaregény lesz, egyszerre hat önéletrajzinak, hiszen a narrátor, aki szerepe szerint regényíró, sőt, éppen az EP-regények írója, még könnyebben tűnik azonosíthatónak a szerzővel magával, mint általában; ugyanakkor a biografizáló hatás ellenhatásaként a szöveg méginkább elbizonytalanít annak életrajziságát, és/vagy fikcionalitását illetően. Sőt, hogy őszinték legyünk, annyira elbizonytalanít, amennyire szöveg elbizonytalaníthat. Különösen, mikor egy fejezetcím mellé zárójelben odakerül, hogy (fikció), mert ugye, miért, akkor a többi micsoda. Hasonlóképpen funkcionálnak az olyan passzusok, mint pl: „A húgommal (vagyis avval az öcsémmel, pontosabban azon két öcsém egyikével, akiből a regényekben többnyire húg lesz, húgot csinálok…”

A narrátor személye oszlik, szóródik, az „író” narratívájába újra és újra bele-beleíródik az anya, szintén egyes szám első személyben, ellenben a „fiacskám” kitétel mindig láttatja, hogy épp ő szól közbe. Sűrű utalások történnek a korábbi Esterházy-szövegekre, a focis-anyás témából adódóan főleg az Utazás a tizenhatos mélyére, illetve persze mindenekelőtt A szív segédigéi kerül szóba (15).

III. (kicsit lelkesebben)

Ennek hatására az olvasó fel is hagy ezek szétszálazásával, és inkább olvas, aminek következtében nem az elvárásait bütyköli, hanem megpróbálja élvezni azokat a szellemességeket, visszaköszönéseket, kikacsintásokat, és hasonló több évtizedes trükköket, amelyek hatására már nem csapkodjuk a homlokunkat, de megelégedetten vigyorgunk.

És – mily meglepő – kapunk sok-sok önreflexiót a szövegtől, s megérjük végre azt is, hogy a ’posztmodern’, mint jelző végképp szitokszóvá nemesüljön: „… arról beszéltek, hogy beszélnek. A posztmodern áldóját!” (59)

De a sok-sok nyelvi, kis túlzással irodalomelméleti utalás – ráadásul nem odaillő helyeken, helyzetekben; regiszterkeverés, ugye – sem okoz nagy megdöbbenést, hiszen, mint olvassuk: „szavakkal engem már kiskoromban se lehetett elijeszteni” (111) Az EP-szövegek fordíthatatlansága kapcsán is kapunk egy fricskát: „lefordíthatatlan szójáték” – (19) jegyzi meg, egy lefordíthatatlan szójáték kapcsán. Sőt: a közelmúltban zajlott, utalásokról és jelöletlen idézésről szóló, tíz éve is korszerűtlennek ható vita(?) is megkapja a magáét: „… ezt csak azért jegyzem meg, kicsit kellemetlenkedve, mert azt olvastam a minap, hogy az olvasónak joga van az irodalmi szöveg utalásait megérteni. Hát…” (135-136)

A regénynek több nyitánya és több zárlata van, és töredezettség, fragmentáltság, hipertextszerűen, egy-egy motívummal kapcsolódó elemekből építkező, decentralizált struktúra jellemzi („Emlékszem, van vagy negyven éve, mentem épp ide” [63]; „Évekkel ezelőtt álltam már egyszer ugyanígy valakivel” [145]) – de mondok-e az ilyenekkel bármit is. (ld. a leadben idézett passzust a közhelyekről).

Az anya-szál mellett egyre erősebben bomlik ki egy másik, a könyvben előrehaladva egyre hangsúlyosabb történet is, melyben az elbeszélő tudtán és akaratán kívül egy csupa férfiakból álló szerelmi háromszög derékszögére kerül, és ebből sok bonyodalma származik. A futball nyelve pedig mindeközben világmagyarázó elvvé lesz: „ama téglalap világszerűsége, a futball mint a Nagy Elbeszélés kicsiben…” (105)

IV. (elkalandozva)

„Megbízhatóan jó, kedves, szellemes, okos mondatokat gyárt sorozatban a gépezet”, írja Vári György. Igaza van, bár azzal, hogy ezek a mondatok „könyvvé sem igen állnak össze”, már nehéz egyet érteni. Mert egyfelől van ebben a könyvben egy olyan finom motívumháló, melynek elemzése meghaladná e cikk kereteit, jelzésszerűen álljanak itt zárójelben oldalszámok és rövid utalások. (56; 59-60; 196: mindahány helyen a nyelv és annak jelöltje közti viszony borul föl, explicite tematizálva a szövegben: először egy zaklatott felsorolásban, a sufni, kilincs, az apa, amelyekről beszél az anya, de jelenlétük hiányzik. Később ugyanez a motívum tér vissza a taxióra lecsapásának képével, végül a jobbösszekötő posztjával a focipályán: közös bennük, hogy egyiknek sincs már megfelelője a világban. És akkor kedvenc mondatomat még nem is kapcsoltam ide: „rám akart gondolni… ám folyton egy zokni jelent meg előtte” [127].)

Másfelől (és akkor gonosz leszek), ha azt, hogy valami összeáll-e könyvvé, nem kötészeti kérdésnek tekintjük, azonnal irreleváns elvárások setét mezején találjuk magunk.

V. (lezárás helyett)

Lehetne zsörtölődni, és merengeni azon, az ilyen kiszólások irodalmi, avagy publicisztikai erények-e, és azon is, az eddigi életmű fényében milyen pozíciót foglal el a Semmi művészet. Helyesebbnek tűnik azonban az életmű helyett az olvasólámpa fényére hagyatkozni, nekünk magunknak pedig valamilyen kényelmes pozíciót elfoglalnunk, és a szöveg örömére hagyatkoznunk, ami e regénytől elvitathatatlan – bár alátámaszthatatlan is egyszersmind, persze.