“Bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.” “Mindig volt egy titkos életem, és mindig volt egy igazi.” Ezek a billegő szállóigék vezetik a kezünket a kertészi életmű szemlélésében. A György Péter szerkesztésében megjelent gyűjtemény nem óvatoskodik, szerzői nem lépkednek a lágerirodalom törékeny tojáshéján, hiszen minden egyes tanulmány zászlajára tűzte, hogy igazolja, Kertész Imre szövegei túlmutatnak holokauszt tapasztalatán.

Szegő János emelte ki a beszélgetés derekán, hogy a kötet érkezése épp jó időben történt, mivel az utóbbi években olyan szövegek váltak hozzáférhetővé, amelyek a teljes korpusz tekintetében eddig ismeretlenek voltak. Fehér Renátó ehhez kapcsolódva egy generációs fordulatról beszélt, és üdvözölte azt az egészen friss diskurzust, amelyet a kilencvenes években születettek kezdeményeztek az utóbbi időszakban: úgy tűnik, számukra kiemelt fontossággal bír Kertész. A beszélgetőpartnerek később egyértelmű konszenzusra jutottak azt illetően, hogy személyében nem pusztán holokauszt írójáról van szó, ez egy több évtizedes interpretációs félreértés. A díjai és a politika közé szorult életmű tanulmányozása ettől függetlenül nem nélkülözheti ezeket a konfliktusokat, a történelem és metafizika, a tisztánlátás és dac dichotóm nyomvonalait. 

Az írásokat ezután sorra véve, egyenként vitatták meg a résztvevők az egyéni meglátások és a közös észrevételek mentén. Az elemzést Bartók Imre Lépcső a homályba című szövegével kezdték, amelynek érdekessége, hogy a zavar és irritáció fogalmain, a kertészi figurán keresztül reflektál saját alkotói közegére, a jelenkori irodalmi mezőre. Turi Tímea szerint Kertész Imre szövegei valahogy mindig is magukban hordoztak egy efféle kényszerítő erőt a személyes kánon felülvizsgálatára és az egyéni életre való azonnali reflexióra. Frappáns módon egy saját példával hozakodott elő, hogy ezt bizonyítsa: a “hazugság szurdoka” fordulatot fiatal korában pózként tartotta számon, ám ahogy előrehaladásában újra meg újra meglátogatta azt, már el tudta helyezni a társasági élet és a magány tengelyén, az írói jelenlét értelmében.

Amikor felmerült a félkanonikus életmű kérdése, Szegő János kiemelte, hogy a kötet rendkívül előremutató abban a tekintetben, hogy kísérletet tesz más kortársakkal, például Pilinszkyvel való összevetésre, és a tisztánlátás és szembenézés szükségességét nyomatékosítja minden darabjával. Turi Tímea hozzátette, hogy fontos annak megértése, miképpen történik, hogy szerző és szöveg végül egy kulturális karakterben olvadnak össze, és példaként említi erre Schein Gábor gondolatát, aki Kertész fenséges, ám egyszersmind kísérteties nevetése kapcsán a nyelvi atonalitással való összefüggésre mutat rá. A szövegek azt is megmutatják, hogy arról kellene gondolkodni az életmű kapcsán, miképpen törnek be az identitásba a legkülönfélébb történelmi támadások: Fehér Renátó szerint a redukálhatatlan személyes mint politikai tényező fontos központja ennek a korpusznak is, de nem kizárólagos lehetőség, hiszen ahogyan Radics Viktória írása kapcsán elhangzott, ennek a karakternek különlegessége a tudatos ahistorikus létező, aki bár ott ül a cellában, folytathatatlan élete közepén, mégsem ragad bele ebbe a skatulyába. Turi Tímea azt is kiemelte, hogy épp ezért volt katartikus felismerés számára az írás mint öngyógyítás sikeres vállalkozása: az ambivalenciák feltárása és annak hatásossága Radics részletes napló elemzésében mutatkozik meg.

Szegő szerint a kötet erőssége még a fogalmi tisztázások tömör világossága, amely még akár egy új Kertész-lexikon lehetősége előtt is kitárhatja az ajtót, ahogy a szövegek tanulsága alapján az író is felszabadítja magát a holokauszt-tapasztalat alól. A gyűjtemény legradikálisabb darabja mindhármuk szerint Sipos Balázs esszéje a Sorstalanságban szereplő “muzulmán” fogalma felőli értelmezésével: a múlt századot az ábrahámiták testvérháborújaként fogja fel és a “displaced person” x változójába a zsidó helyett az iszlám követőit helyettesíti be. Fehér Renátó üdvözli a próbálkozást, mondván, csak ez a fajta rémület és összeolvasás inspirálhat sokakat az eddigi gondolkodási formák revideálására. Hozzáteszi: a tanulmány olvasatának segítségével már nem is olyan nehéz megérteni, miért kötött egy új, addig elképzelhetetlen szövetséget a mai magyar szélsőjobboldal Kertész Imrével.

A kontextusbeli elhelyezés fontossága volt a beszélgetés talán legfontosabb üzenete: Kertész egész életműve égetővé vált, felvetett problémái az itt és most kérdéseibe tolódnak, és könyörtelenül válaszadásra kényszerítenek. Ennek kapcsán Turi Tímea egy narratológiai választásnak tartja a Schein Gábor szövegében megfigyelhető átemelést a “nem az én dolgom” és az üres sajnálat formáitól a társadalmi identitás felé. Fehér Renátó György Péter esszéjét fűzte az előzőek mellé, aki a vészkorszak tartambéli tágasságáról értekezett és hozzátette: ott találkozhatunk a mindennapokban az íróval mi is, és láthatjuk azt, hogy a mai közéleti hangulathoz hasonlóan politikai közösség híján nincs társadalom és nemzet sem. Ez egy közös, mindenkori tapasztalat, és éppen ezért olyan erős az a korpusz, amit Kertész hátrahagyott.

Szegő János kérdésére felelve Turi Tímeát a személyes jegyzetek és a naplóbejegyzések fontosságáról győzte meg leginkább a most megjelent kötet, Fehér Renátót pedig a szövegek továbbadhatóságáról gondolkodtata el leginkább, és arról, miképpen lehet a következő generációkkal a nevetséges leegyszerűsítése nélkül közölni egyetlen Nobel-díjas írónk életművét és gondolatvilágának fontosságát. Ez volna ugyanis egy valódi kultúrpolitikai kérdés. A beszélgetés Takács Zsuzsa Rab-arc című versével zárult, Balog Judit előadásában.

IDENTITÁS, NYELV, TRAUMA - TANULMÁNYOK KERTÉSZ IMRÉRŐL (SZERK., GYÖRGY PÉTER), MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ KFT, 2021.

Az esemény itt visszanézhető